Öregnarancs arcán egy seb hasít végig, tátongó fekete űr, feketelyuk, beszippantja a levest. Szürcsöl a száj, vékony pengeajkak közelednek egymáshoz. Betűlevest eszik, az ‘A’ betű ráragad az állára.

– Mama, az állad.

Rám néz, nem tud már fókuszálni. Sárga szeme van, úgy sárga, mint az olajjal keveredő tej. Remeg az arc, a szemhéj nehezen esik rá a szemgolyóra, majdnem befedi. Milyen furcsa bőrredő ez, sosem szerettem. Nem szerettem a Mama szemét nézni. Régen olyan volt, mint a sasé. Erős sárga, vékony pupillával. Ahogy nézett rám, kicsit görbe orrával úgy tűnt nekem, mint egy ragadozó. Féltem tőle. Most már nem félek, már nem keres a tekintetével, nem vadászik ő már semmire. Egyik reggel, mikor tükörbe néztem, megfigyeltem a szemeimet. Nekem is olyan redős lesz, mint neki. Súlyos a bőröm. Iszonyodtam a tükörképtől, el akartam fordítani a fejem, de nem tudtam. Már egészen sárgának láttam az íriszem, sárgának, mint a Mamáét. Végigsimítottam az orromon. Egy kis göbön megakadt az ujjam, hát az orrom is az övé. Az egész arcom az övé, nem akarom.

A Mama állán még mindig ott van az ‘A’ betű. Odamegyek, fogom a szalvétáját, és letörlöm. Ahogy hozzáérek a pergamen bőrhöz, Mama hirtelen rám néz. Úgy néz, hogy azt hiszem, tudja, hogy iszonyodva érek hozzá. De azért elmosolyodik. Ahogy mosolyog, az állizma megmozdul, az ‘A’ betű leesik. De azért úgy csinálok, mintha letöröltem volna.

– Így, Mama, most már jó lesz.

De nem lett jó. Szürcsöli tovább a levest, mint egy régi porszívó. Bekapcsolom a tévét, szereti nézni, bár nem tudom, hall-e valamit, vagy csak a színeket látja.
Négy óra, beviszem a gyógyszereit. Egy zöld tartóban vannak, három rekeszben, reggel, délben, este. Régen dobozban tartotta őket, katonás sorban, rajtuk fegyelmezetten, szépírással írva, hogy mikor kell bevenni őket. Ma már nem ír, a keze túl reszketeg. A betűk gyermeteg firkához hasonlítanak.

– Mama, itt a gyógyszer.
– Nem kell.
– De kell, Mama.

Odamegyek, becsúsztatom a tátongó résen a tablettákat. Nehezen nyel, az ádámcsutkájára rászárad a bőr, a nyelésnél megfeszül. El ne szakadjon, gondolom, itt fog vérezni nekem. És már látom is magam előtt a sebet, mint egy újabb szájat a Mama nyakán.

– Talán igyon egy kis teát, Mama.

Már nyújtom is felé a műanyag kannát. Rámutat a poharára, én beletöltöm a teát. Iszik egy kicsit, aztán köhög. A tüdeje mélyéről szakad fel a köhögés, attól félek, a gyógyszer is az asztalon fog landolni. Krákog, mint egy holló. A Mama mindig madarakra hasonlít? Ahogy lenyeli a teát, kicsit abbahagyja a köhögést. Aztán újra kezdi. A krákogás élesen hasít a fülembe. Ne köhögj már, a rohadt életbe. Mama, ne köhögjön már, a rohadt életbe is!

Felsegítem a testet, a csontvázat, madárcsontú, gondolom megint, hát a Mama nekem már örökre madár fog maradni. Ahogy a kezem közé fogom a kis asszonyt, eszembe jut, milyen könnyű lenne eltörni, csak egy mozdulatomba kerülne, és a Mama isa, por és hamu lenne. Leültetem a karosszékbe, visszeres lábát felrakom egy puffra. Az öregek szeretik a karosszéket, a hintázást. A Mama is szereti, rögtön elmosolyodik, ahogy belerakom. Bekapcsolom a tévét, átrakom egy szappanoperára. A Mama rám néz, és az van a szemében, igen, a nem fókuszáló szemekben, hogy „Fiam, ne nézzél már hülyének, szerinted ez a szar kell nekem?” (Fiam, ne nézzél már madárnak!). Igen, ez kell neki, azt hiszem, ez szokott az öregeknek kelleni. Nekem is ez kell majd. Talán nem is élem meg az öregkort, talán mikor a szemhéjam menthetetlenül elkezd ereszkedni a szemgolyómra, akkor öngyilkos leszek, abban a szent pillanatban.

Körülnézek. Öreg a szoba is, öreg a kárpit, öreg a Jézus a falon. Ránézek, és arra gondolok: „Na, te aztán nálam is jobban unhatod a Mamát!” Haha.

Mélyen vallásos egyébként a Mama, a Biblia ott van az ágya mellett. Van rajta egy-két karmolásnyom. Mamának volt macskája régen, de összekarmolt mindent, mennie kellett. Néha én jöttem át etetni. Nem szerettem, mert simulékony volt. Sosem szerettem a simulékonyságot. Azt hiszem, a Mama szerette az állatot egészen addig, míg nem karmolta össze a Bibliáját.

Nézzük a tévét, a Mama azt kérdezi, kérek-e enni, mert sütött valamit. A mamák mindig sütnek.

– Kérek, köszönöm.

Kimegyek, és szedek a levesből én is, meg a süteményből. Leülök és szürcsölöm a forró lét. A Mama nem figyeli a ráncaim, nem figyeli a szám. De én figyelem magamat, figyelem, hogy milyen könnyedén nyelem le a falatokat, hogy nem feszül meg az arcomon a bőr, mint valami elválaszthatatlan halálmaszk. Egy pillanatra szeretem, hogy fiatal vagyok.

Fekszik a Mama az ágyban, adok a homlokára egy csókot.

– Aludjon jól a Mama! Lekapcsolom a villanyt.
– Nem maradnál ma benn, édes fiam?

Itt aludni vele, az aszott kis test mellett. Ránézek a fejre, a halálmaszkra, a Mamára, a madárra, mamára, madárra, a mamára, a madárra.

– De, ma itt alszom, Mama.

Megágyazok magamnak a padlón, mellette nem tudnék aludni, így legalább nem látom az arcát. Tüntetőleg a fal felé fordulok, de a Mama naftalinszaga bekúszik az orromba.

Felé fordulok, engem néz. Megijeszt. Keze felém nyúl, faágszerű boszorkánykéz. Azt akarja, hogy fogjam meg. Hát megfogom.

Megfogom a kezét, és látom, elsírja magát. Érzem, hogy a könnyzacskóm megtelik, és kicsordul a szememből egy sós csepp. Megszorítom az ujjait, felmelegítem őket. Egy könnycsepp ráesik a bőrére. Lassú köröket leírva elmasszírozom a reszketeg kezén. Érzem, hogy a vérkeringése elindul. Felkattintom a villanyt. Arcán egy kis piros folt jelenik meg, apró, szedres-vörös. A szeme is csillog. A sárgás fényben a fehér haja szőkének tűnik. Most nagyon hasonlít anyámra. Nyeldesem a könnyeimet.

-Jól van, Mama, nyugodjon meg.

Felülök mellé az ágyra, és bekapcsolom a tévét. Lassan lecsukódik a szeme, de a keze a kezemben marad. És most azt érzem, mélyen, valahol a sokadik réteg alatt, hogy jól van ez így.