Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Károli Biblia, Mt 10.34.)

 

Korunknak, amelyre a világ racionalizálása, intellektualizálása s mindenekelőtt varázslat alól való feloldása a jellemző, az a sorsa, hogy éppen a végső és legmagasabb rendű értékek húzódtak vissza a nyilvánosságból, mégpedig vagy a misztikus élet világon túli birodalmába, vagy az egyének közvetlen kapcsolatainak testvériségébe. Nem véletlen sem az, hogy legmagasabb rendű művészetünk bensőséges és nem monumentális, sem az, hogy ma csak a legkisebb emberi közösségekben, ember és ember közvetlen kapcsolatában, pianissimo lüktet az a valami, ami régebben profetikus leheletként, lobogó lánggal járta át a nagy közösségeket, eggyé olvasztva őket.” (Max Weber: Tudomány mint hivatás, 1917)

 

Ma már világos, hogy az esztéták minden aggodalma és pesszimista jóslata ellenére a politikai költészet berobbant a köztudatba, uralja a közbeszédet és a közgondolkodást. Ennek nyilvánvalóan lehetséges pozitív olvasata, azonban szeretnék kísérletet tenni arra, hogy tágabb összefüggésben magyarázatot adjak a féltéglával való dobálózás nemes sportjától való radikális ódzkodásomra.A FÉLonline hasábjain és szervezésében lezajlott versvita relevanciáját Fehér Renátó nem érezte másban, mint a politikai költészet relevanciájáról szóló vitában. A vita azonban minden kamaszos heve ellenére húsbavágóan aktuálisan szólt valamiről, nevezetesen a kultúráról. Amennyire én látom, a vita tétje az volt, hogy milyen jelentéssel ruházható még fel a kultúra túl 1945-ön, 1968-on, 1989-en és 2008-on, ennek a kérdésnek pedig a vers mint műfaj egy vitára különösen alkalmas részproblémája – állatorvosi lova, speciális esete – volt, amennyiben itt per definitionem nem beszélhetünk egyértelmű „üzenetről”, „ábrázoltról” és hasonlókról.

A politikai költészetről szóló vitát nem tudom másként értelmezni, mint a kultúra szerepéről folytatott vitának egy másik alesetét. Amikor „közéleti” vagy „közérzeti” versekről, XVII. vagy XIX. századi drámák, versek politikai értelmezhetőségéről beszélgetünk, kánonokról vitatkozunk. Arról vitatkozunk, hogy mit tartunk a kultúrából vagy kultúrákból relevánsnak, magaskultúrának, nemzeti kultúrának, kanonikus kultúrának stb. Erről beszélnek mindazok, akik a „gyengébb” versek elhagyását követelik akár egyes antológiákból, akár egyes kánonokból. Természetesen az igény érthető: szeretünk „jó” verseket olvasni, azonban amennyiben politikai költészetről beszélünk, nehezen fér meg egymás mellett a két szempont: a „fontos” versek, drámák, filmek esetén már magának az (etikai szemponttól függetlenített) esztétikai értéknek a megítélhetősége is sokszor kétséges.

Tudományos szempontból helyes az a megközelítés, hogy egyes művészeti alkotásokat „az esztétikai ítélet mellett (nem helyett vagy azt torzítandó)” mint kordokumentumokat tegyük a vizsgálat tárgyává: Shakespeare-drámákból az Erzsébet-kori Anglia társadalomszerkezetére vagy rasszista mentalitására következtethetünk. Ez azonban nem politikai költészet, hanem társadalomtudomány. Ezzel nem azt mondjuk, hogy X műalkotásnak alkotói politikai funkciót szántak, hanem hogy akár öntudatlanul az adott alkotót kitermelő társadalom korszelleme, a hitek és vélekedések beleszervesültek a műalkotásba, amelyeket onnan az értő kutató, mint geológus a kőzetekből a fosszíliákat „kiszálazhatja”. Ez nagyon érdekes, csak jelen esetben teljesen irreleváns.

Politikum és társadalom esztétikai relevanciája két esetben jöhet szóba: vagy akkor, amikor a politikai funkció a műalkotás szándékolt eleme (ld. Walesi bárdok), vagy amikor az előbb tárgyalt szálazás olyan erőteljessé válik, hogy az esztétikai ítéletet mégiscsak befolyásolja (ld. Velencei kalmár).

1.

Az előbbi eset a könnyebb kérdés, hiszen ekkor magától értetődően helye van a politikai tartalomnak. Ugyanakkor fontos kérdés, hogy mit tekintünk annak a közösségnek, amelyhez a politikai tartalom szól: a figyelmet a fókák vagy jegesmedvék védelmére és a környezet értékeire irányító regény (ld. Izmael) célközönsége az egész emberiség. Ezzel szemben – mint azt Radnóti Sándor előadásaiban példaként felhozza – Molière drámái alapvetően a Napkirály dicsőségét voltak hivatottak reprezentálni, azonban világos, hogy ma már ez senkihez sem szól. A két szélsőséges példa között azonban kellemetlen átmenetek lehetségesek.

Például miközben Kemény István méltán híres Nyakkendő című verse az egész magyar politikai közösséghez (vagy az egész magyar nemzethez?) szól, nyilvánvaló módon az állítás, amelyet gyakran hangoztatnak a politikai költészetről, hogy a róla szóló diskurzus nem szekértáborok, hanem párbeszéd függvénye, egyszerű hazugság, hiszen ez a vers Bayer Zsolt tetszését nem fogja kiváltani, aki szerint azonban Bayer politikai véleménye elhanyagolható, az legalább olyan soviniszta, mint a hatos számú párttagkönyv tulajdonosa, miközben – ha a politikai egyetértés nem is, de – a politikai megengedő közös alap a befogadás (megértés?) feltétele. Vagyis amikor a kultúra szerepéről, kánonokról vitatkozunk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a kultúra mégiscsak nemzeti kultúra, azaz nemzeteket definiál (hiszen mi más definiálná, mint a nyelvi kultúra egy bizonyos kánona), eszerint pedig valóban csak párbeszédre (azaz inkluzív kánonokra) épülhet.

Az előbb felvetett példákkal élve: nyilvánvalóan más társadalmi környezetben jött létre akár a Walesi bárdok, akár a Tartuffe, hiszen előbbi esetben volt egy nemzeti minimum, amelyhez relevánsan tudott kapcsolódni a költő, utóbbi esetben pedig, aki nem tekintette Isten kegyelmének XIV. Lajos uralmát, az ipso facto az állam ellensége volt. Azonban be kell látni, hogy az előbbi típusú nemzeti konszenzusok kora belátható időn belül nem fog visszatérni, az utóbbi típusú konszenzus pedig olyannyira nem létezik, hogy sokan semmilyen problémát nem látnak abban, hogy egy, a magyar államot képviselő sportoló nyilvánosan egy, az államrend megdöntésére uszító zenészt éltet.

Muszáj számot vetni azzal, hogy a jelenlegi nemzeti kultúra egy olyan heterogén kultúra, amit ha valami, akkor a magyar államhoz való lojalitás szervez egységgé, egyébiránt menthetetlenül szubkultúrákra szakadt, párbeszédre képtelen közeg. A közös kánon nem most, nem húsz, nem ötven, hanem száz éve eltörött. Ennek megfelelően minden olyan műalkotás, amelynek politikai funkciója túlmutat ezen a konszenzuson, nem a nemzet/érdekegyesítés felé, hanem attól elfele hat. Legyen bármilyen jó is Kemény István verse, nem békét hoz, hanem fegyvert.

2.

Az utóbbi eset, azaz amikor az esztétikai ítéletet felülíró politikai/etikai/társadalmi olvasat érkezik, talán még az előbbi lehetőségnél is veszélyesebb. Ha ugyanis egy költő saját közegéhez szól, az ugyan nem épít, de radikálisan nem is rombol, hiszen eleve saját táborát célozta meg az alkotó, és vélhetőleg mindenki számára evidensen ismert világnézeti alapból fejti ki művét: nem lepődünk meg, ha egy ismert baloldali költő baloldali verset ír, bármekkora tragédia is leírni ezt a szókapcsolatot. Azonban mikor utólag olvassuk bele a politikai tartalmat a művekbe, és ezek alapján hozunk esztétikai ítéletet, és fedjük fel „tudományos” eszközökkel, hogy az adott, a befogadónak kedves mű a befogadó világnézetétől esetleg teljesen idegen politikai tartalmak szószólója, akkor ne csodálkozzunk azon, ha a meghasonlás erősödik.

Hiszen ebben az esetben explicite egy kirekesztő magatartásról beszélhetünk, amikor nem a korábban tárgyalt tudományos módszerrel szeretnénk azt feltárni, hogy az alkotó milyen társadalmi meghatározottságok között hozta létre művét, hanem az esztétikai ítéletünket támogatjuk meg politikai érvekkel (Ady jó, mert progresszív − Nyírő rossz, mert nyilas). Ez azonban hosszú távon ahhoz vezet, hogy a kánonok nem jegecesednek, hanem töredeznek, ahogyan a nemzet is.

3.

Miközben volt Európának egy korszaka, amelyben lehetséges volt egy párbeszédre épülő, inkluzív nemzetfelfogás győzelme, a mai kor egyértelműen az exkluzív, megosztó politikaiközösség-felfogások korszaka. A „jobboldali”/„nemzeti” oldal szerte a kontinensen a bevándorlók és a nemzettől idegennek tekintett kisebbségek ellen uszít, a „baloldali”, neomarxista bázisdemokráciát és nagyobb társadalmi egyenlőséget (és ezzel állami szerepvállalást) követelő mozgalmak pedig az osztályidegen elemeket (1%) rekesztenék ki a politikai közösségből, miközben a – sokszor kriminalizált – illegális és legális bevándorlókra természetes szövetségesükként tekintenek. A liberális polgári demokrácia, demokratikus politikaiközösség-felfogás kétfrontos háborúban áll.

A politikai párbeszéd minimális feltétele az a konszenzuális alap, ami közvetíthet az ellentétes oldalak között. Amíg azonban az egyik oldal úgy gondolja, hogy az idegenek (összekacsintás) gyarmatosítják Magyarországot, és csatlósaik a nemzetre rontanak (nemzeten természetesen saját magukat, illetve saját egzisztenciális felemelkedésük lehetőségeit értve), a másik oldal pedig úgy gondolja, hogy ha tízen összeállnak és együtt mondanak valamit, akkor legalábbis abban a teremben igazuk van, mert alulról épül a demokrácia, akkor ezek ketten soha semmiben sem fognak egyetérteni, leginkább azért, mert nem értik egymást. Egymástól pár tucat kilométerre élő emberek nem rendelkeznek azzal a közös (sokszor imaginárius) tapasztalattal, hogy megértsék, az egyik miért nyúl reflexből a vasvilla után, ha a földje közelében romát lát, míg a másikat miért borítja ki az Árpád-sáv.

Egy ilyen politikai közösségben a politikai költészetnek nem nyílik tér, amennyiben a kultúra szerepét abban látjuk, hogy az idegen ésszerűséget a saját ésszerűségünkre fordítjuk. Egy ilyen politikai térben a politikai költészet szükségszerűen csak szekértáborokhoz szólhat: nem azért, mert a politikai költők pártoskodnak, vagy a kritikusok tendenciózusan olvassák a műveket, hanem mert a hitek és vélekedések azon elképzelt közös szellemi alapja hiányzik, ami a szavak jelentését konstituálja. A közéleti költészet feltételezi a közösséget mint az azonos határok között napjait tengető akolnál szellemileg koherensebb társadalmat, ahol pedig ilyen nincs, ott az ennek létrehozásához szükséges munkát nem lehet megspórolni. Ahogyan Böckenförde szerint a szekuláris demokráciák egy olyan társadalmi tőkére épülnek, amelyet maguk nem képesek garantálni, úgy a közéleti versek is egy olyan kánonra épülnek, amelyet maguk – szemben Bárány Tibor reményével – nem képesek létrehozni. A vers előfeltételezi a diskurzust, amelyen poétikailag alakíthat, politikailag azonban nem. A politikai költészet tehát megszülethet a poétikailag sokszínű kánonok világában, de politikailag/társadalmilag csak egy egységes, konszenzusos, inkluzív kánonban válhat produktívvá. Tehát ott, ahol a népszuverenitás igazzá lesz.

Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a Nyakkendő, vagy bármely más jeles, a mostani felvirágzásban született vers nem létezne, vagy ne lenne jó vers. Azonban ezekről azt gondolni, hogy közéleti vagy közérzeti versek, legalább akkora tévedés, mint a kétharmadról azt hinni, hogy háromharmad. Ezek olyan versek – ahogyan egy ideje minden vers –, amely az alkotóról szól, az egyszemélyes nemzetről, zarándokének a pusztaságban. Persze lehet, hogy valahol létrejön a megértés, és a vers tetszést arat, de ettől még politikai szerepük jó esetben nulla, rossz esetben árokásás.