Szimfonik Live 2.0

Augusztus utolsó hetében sikerült egy próba erejéig bepillantást nyernem a Szimfonik Live 2.0 előkészületeibe. A teljes átszellemülés állapotába kerültem, mikor a stúdióban először meghallottam és megpillantottam a teremben a Magyar Rádió szimfonikusait és az egyik kedvenc magyar formációmat, a Péterfy Bori & Love Bandet. A délután csak az övék volt. Ám az idő mindenki számára kevésnek tűnt. Mivel négy óra adatott mindenkinek a nagy nap előtt, nem csoda, ha feszültebb volt a légkör.

Miközben a próba kezdetét vette, egy gondolat szöget ütött a fejembe: mi a különbség zenész és zenész között? A zene mint az önkifejezés egyik fontos komponense kommunikációs csatorna is. Mindannyian ugyanazt a „nyelvet” beszélik klasszikus- és könnyűzenészek egyaránt, de valahogy mégsem. Sok-sok türelmet és kompromisszumot követelt az együttműködés, de vajon sikerült-e megtalálni az összhangot a két műfaj között? Külső szemlélőként olyan volt ez, mint egy kimért és lassú ismerkedési folyamat, mely a szemkontaktuson át a barátságos kézfogáson keresztül egy bensőséges eszmecserében teljesedett ki, bár hozzátenném, néhol – az időhiánynak köszönhetően – cseppet sem zökkenőmentesen.

A háttérben végigasszisztált folyamatok után már nagyon vártam a Közmédia Napjára kitűzött Szimfonik Live 2.0-át. Sokan felfigyeltek az MTVA kezdeményezésére, hiszen először tartottak össznépi dzsembörit az immáron egyesített közszolgálati médiumok. A Millenáris adott otthont a rendezvénynek, amely szerencsés választásnak bizonyult. Mindenki megtalálta a saját hangulatához megfelelő helyet. Voltak, akik padon ücsörögtek, vagy lehuppantak a fűbe, ám a legtöbben izgatottan a színpad felé tömörültek. Mikor hetet ütött az óra, felcsendültek az első dallamok, méghozzá a Neótól. A három dalból álló minirepertoárjukban elhangzottak a Kontroll című filmből már ismerős dallamok, és a mostanság nagy sikernek örvendő We are All Heroes. A közönség még persze nem hangolt be teljesen, de az első szimfonikus élmény egészen felemelőnek hatott.

Persze már a koncert elején kiderült, hogy a Szimfonik élvezeti faktora nagyban múlik a helyezkedésen. A színpad bal oldaláról nem igazán jött át az a nagy volumenű hangzás, amit a vonósok és a sok-sok hangszer képes generálni. A konklúzió után a Kistehén zendített rá. Itt már volt egy olyan benyomásom, hogy a fellépők nem mindig a megfelelő dalt választották az áthangszereléshez, így maradt bennem egy kis hiányérzet. Kis közjáték és pakolászás után a Hősök léptek a színpadra. Punnany Massif óta nyert bizonyosságot az a tény, hogy hip-hop zenében is van helye a hangszerek színe-javának, így a veszprémi rapperek igencsak kitettek magukért. Aki velünk című slágerüket már egész sokan kántálták a közönség soraiból.

Nem hiányozhatott a fellépők közül a most már állandó jelleggel középpontban lévő Compact Disco sem. Ezúttal nem találtam semmi kivetnivalót előadásukban, pedig nehéz egy alapvetően elektronikus hangszerelésű formáció dalait szimfonikus zenekarra áthangszerelni úgy, hogy könnyedségének ne kelljen búcsút intenünk. Nekik sikerült. A Feel the Rain lüktetése ravaszul belopakodott a fülembe, hogy aztán egy jó ideig még ott motoszkáljon.

Egy kis intermezzo, és máris következett a Heaven Street Seven. Tavaly a Szigeten is megmutatták, miért szeretjük őket még mindig. Nagy könnyebbség volt számukra, hogy az idei Szimfonikra már csak egy dalt kellett áthangszerelniük, a Gesztenyefák alatt című új szerzeményüket. Mintha a Szigetre kicsit jobban készültek volna. Az Ez a szerelem és a Tudom, hogy szeretsz titokban nagyon profin szólaltak meg. Ekkor éreztem, hogy végre egy húron pendülnek az eltérő zenei műfajok képviselői. Nem mindegyik előadónál fedeztem fel ezt az összhangot, de akinél igen, ott felejthetetlen élménnyel gazdagodtunk.

A HS7 után nem volt megállás, leszámítva a gyors pakolászást a váltásig. Az Irie Maffia táncoltatta meg a közönséget. Sena erőteljes és karakteres hangja továbbra is elkápráztatott, ám itt sem voltak szerencsések a dalválasztások. A Bloodshot Eyes lüktetését ugyan a vonósok nagyon jól adták vissza, de hiányzott a monumentalitás, amivel a szimfonikus zenekar igazán ki tudna teljesedni. A Pretty Little Things viszont nagyon jól passzolt a kora őszi, nyárbúcsúztató estének.

Igazi meglepetéssel szolgált a Vad Fruttik. Úgy vélem, ebben a projektben mindenkinek feladták a leckét, de főleg a klasszikuszenészeknek. A Lehunyom a szemem és a Senkim sincsen-ben hűlt helye maradt az eredeti számban szóló hangszerelésnek. Vetítés, teljes átélés, dramaturgia felépítés és még sok más komponens fokozta a hangulatot. Kihozták magukból a maximumot? Igen!

Péterfy Boriék Vámpírja is csodálatosan szólalt meg, gazdag hangzásvilága pedig, mintha egy Walt Disney-mesefilmbe repített volna. Mire észbe kaptam, a közönség már teljes extázisban kántálta a refrént. Az Ópiumban és a Csodaidőben azonban nem szakadtak el a jól bevált „Love Bandes” felállástól, amit kicsit bántam. A Kiscsillag azonban kizökkentett pillanatnyi csalódottságomból. A Kockacukor lehengerlően pezsdítő volt, akik eddig lazsáltak, rögvest táncra perdültek. Lovasiék fúziója az MR szimfonikusokkal pedig profi munka volt.

Az idei évben már csak a PASO hiányzott a színpadról, de végül ők is megjelentek. Nem véletlenül maradtak utoljára. A fiúk jól átgondolták a feldolgozandó három dalt, és mindegyikbe zseniálisan belecsempészték a vonós szekciót, mindeközben a vidám ska lüktetés is megmaradt. Kell ennél több? Igen, méghozzá tőlük a Tenkes kapitánya és az Elhagytam magam. A hegedű, a fúvósok, a vonósok, mind-mind hatalmas zenei élményt nyújtottak. Természetesen ez mind nem jöhetett volna létre Balogh Sándor karmester segítsége nélkül, aki nyitottságával és tapasztalatával lehetővé tette az együttműködést. Köszönet érte!

Összességében a Szimfonik Live 2.0 nagyon jó kezdeményezés. Ha folytatódik a sorozat, akár betömhetjük a klasszikus- és könnyűzene közt tátongó űrt, sőt, talán generációkat is jobban egymásra hangolhatunk. Tehát az ötlet adott, lehetőség pipa, már csak a kivitelezésre kéne több időt hagyni, és átgondoltabban szelektálni a repertoárban, hisz nem minden sláger „szimfonikgyanús”.