Az Ünnepi Könyvhéttel egy időben rendezte meg az Irodalmi Jelen internetes kiadása az ország első online irodalmi szépségversenyét, ahol fiatal irodalmár nők és férfiak portréira szavazva dönthették el a honlap látogatói, hogy ki a legszexibb közülük. A szépségverseny hatalmas botrányt kavart a szakmán belül, és rengeteg szélsőséges reakciót, kommenetet váltott ki az olvasókból. Többen a szerkesztőt és ötletgazdát, Boldog Zoltánt meg is fenyegették. Vele beszélgettünk a versenyről, jóhiszemű botrányokról, az irodalmi élet beszédképtelenségéről és az irodalom huszonegyedik századi reprezentációjának kérdéseiről.


FÉLonline.hu: Most először jelentek meg úgy írók, költők az interneten, hogy nem elsősorban írásműveik által, hanem testi valójukkal reprezentálták munkásságukat. Szerinted ez a jelenség tendencia értékű?

Boldog Zoltán: Az ember a testével van jelen mindenütt, ez is hozzátartozik a saját brandhez. Ha nyilvános eseményen jelenik meg, számolnia kell azzal, hogy jelenléte is műveinek meghatározó holdudvarává válik. Fontos ezt tudatosítani az irodalmi életben is, hiszen egy könyvnél is először a fülszöveget nézzük meg, rajta a kis spoilerrel és a minifényképpel. Ha pedig rákeresünk egy-egy kiadványra a neten, akkor is felbukkan egy-egy fotó a szerzőről. Tehát meg kell tanulni bánni a testtel a kulturális termékek marketingjében. Ehhez viszont attitűdváltásra lenne szükség. Ez jelentheti azt is, hogy akár a bulvármédiától is átveszünk egy-egy fogást, hangsúlyozom: az irodalmi szövegek népszerűsítése, a kulturális élet felpezsdítése végett. Számos szöveg úgy jut el az olvasóhoz, hogy valaki hall egy pletykát, lát egy vagány fényképet (l. Bach Máté Vagány históriák sorozatát), megnézi a kötetborítót, elolvassa a fülszöveget, aztán megveszi a könyvet. Ha ezzel tudatosan élünk, az olyan égbekiáltó bűn? A popsztárokat csak a hangjuk miatt szeretjük?

Igen, de többen pont attól félve húzták le ezt a tendenciát, hogy így az irodalom “elblikkesedik”: vagyis pont azon háborodtak fel többen, hogy az irodalmi alkotók úgy lettek felkínálva, megmutatva mint holmi celebritások, mint holmi bulvárszereplők és nem úgy, mint ahogy az írókat hagyományosan ábrázolni szokták. Mit gondolsz erről?

Miért ne lehetne egy író celeb? Grecsó Krisztián is jól kezeli ezt a helyzetet, rengeteget tett celebként a magyar kultúráért prózai szövegeitől, szerkesztői munkájától függetlenül. Egyébként minden szakmának vannak belső celebjei. Most Bartis Attila nem az a fiatal bölcsészek és a kezdő prózaírók között? De hogy maradjunk az újságírásnál, egy médiagyakorlatot próbáltam az Irodalmi Jelenen megvalósítani. Ennek lényege, hogy az írók közzétett fotóit felhasználtam népszerűségük növelésére, amit ők és kiadóik egyébként is szerettek volna és szeretnének elérni. Legalábbis feltételezem, hogy ez a céljuk. Ebből a szempontból a „celebesítésük” fontos eszköz. Tehát a „cél szentesíti az eszközt” közhely itt úgy alkalmazható, hogy mindez egyrészt az ő érdekükben történt, másrészt a kortárs magyar irodalom népszerűsítéséért. Az olvasottság egyébként azt mutatja, hogy betalált.

Mérhetően többen klikkeltek az Irodalmi Jelenen belül a szépségversenyen induló szerzők publikációira?

Amit mérni tudunk, hogy a szavazást a lezárásig 9800-an nézték meg, ez az egyedi látogatások száma. A fiatalok, akik most csak a szerző testével szembesültek, feltételezhetően rákeresnek a neten, mit írt ez a jó csaj vagy az a helyes pasi.

Én viszont úgy vettem észre, hogy az egész – nevezzük így – irodalmi közélet ezt baromira rosszul és pont szándékoddal ellentétben reagálta le. Ha megnézzük a kommenteket, akkor volt ott mindenféle sirám és szidalom, meg persze fenyegetés is, te mennyit kaptál ebből?

Főleg a nyilvánosság előtt próbáltak etikailag megkérdőjelezni, mégpedig azért, mert nem kérdeztem meg a résztvevőket előzetesen, hogy felhasználhatom-e a fotóikat. Holott az internetes fotóknak a másolása, felhasználása jogilag még mindig eléggé szabályozatlan; ha nem teszi oda a copyright-ot jelző kis „c” betűt, vagy nem jelzi egyéb módon a tiltást, akkor a fotó szerzői jogilag a virtuális senkiföldjén vár a keselyűk támadására. Ezért mi az egyszer már nyilvánosságra hozott fotókra és a közösségi oldalakon fellelhető, szerző által közreadott képekre támaszkodtunk. Ahol találtam forrást, ott kértem engedélyt. Írtam korábban egy levelet Balogh Endrének, hogy felhasználhatjuk-e a Prae.hu-n megjelent képeket, és azt válaszolta, hogy igen, bármit felhasználhatunk tőlük is. A Facebookon publikált fotókat pedig rendszeresen használják a hírportálok, hiszen maga a szerző publikálja őket.

És ha megírtad volna, hogy külön erre a versenyre szánod ezeket a képeket, akkor kaphattál-e volna pozitív választ?

Balogh Endre elárulta, hogy ő is javasolta a JAK-tábor idei szervezőinek a szépségversenyt. Megelőztem. Tehát a gondolat már érett a fejemben, a kiválasztottak reakciója pedig nem érdekelt. Tartottam attól is, ha mindenkinek megírom, mire készülök, lenyúlják az ötletet. Volt már rá példa. Jobb az ilyen rendhagyó eseményeket halkan csinálni.

A szakma reagált valahogy?

Szakmailag abszolút pozitív válaszokat kaptam, például a Quart.hu egyik újságírója írt egy baráti hangú támogató levelet, melyben csatolta a saját, könnyűzenészekről szóló szépségversenyük korábbi linkjeit. Azt mondta, nem érti, mi baja ennek az irodalmár társaságnak, de az biztos, hogy nem vágják, mi a dörgés. Politikusokról, egyéb közéleti személyiségekről is rendszeresek az ilyen szavazások szerte a világon. De az író érzékeny lény, azért is író.

És mások mit szóltak?

Tallér Edina például azt sérelmezte, hogy a Facebookon található fotóját egy más közegbe helyeztük át, amit ő nem engedélyezett. Más pedig nyilvánosan támadta az ötletet, míg magánlevélben azt kérte: cseréljük le előnyösebbre a fotóját, és minden mehet tovább. Hál’ istennek a többségnek volt humorérzéke, és visszaírt, hogy köszöni. Sokszor csak egy szmájli érkezett. Minden kifogás ellenére és éppen azzal együtt érdemes volt vitázni arról, hogy a szépségverseny jó ötlet volt-e vagy sem. Az biztos, hogy sokan úgy gondolják: nem elegáns. Nem baj. Nem kell mindig elegánsnak lenni. Feszegetni kell az egyébként is kényes szakma tűréshatárait, még akkor is, ha ez etikailag vagy bárhogy kiveri a biztosítékot. Ha ez megtörténik, még az is lehet, hogy nem 300-500 ember magánügye lesz a kortárs magyar irodalom, hanem mondjuk 9800 olvasóé is.

Vagyis az irodalmi botrány 300 helyett rögtön 10.000 embert vonz?

A kommentek alapján az derült ki, hogy igen. Valószínűleg ezt a belső kört a szépségverseny jóval kitágította. Bár a kortárs írókkal folytatott beszélgetések arról győztek meg, hogy többségük magasról tesz az olvasóra. És itt nem az igényekhez való alkalmazkodásról beszélek, hanem a webkettes véleménynyilvánításról. De az írók többsége lúzer a marketingben, és ez rendjén is van így. Erre vannak szakemberek. Csak annyit kellene megérteniük, hogy nekik mindez jó.

Szerinted  ezekkel a médiakísérletekkel meg lehet fogni olyan olvasókat is, akik amúgy ilyen bulváringereken szocializálódtak, hogy aztán az irodalmat is tudják úgy fogyasztani, mint a tömegkultúra más,  hasonló kódokra épülő termékeit?

A mi szakmánk, újságíróké, arról szól, hogy mindig új és új sztorikat hozzunk. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az egyes cikkeket egy idő után úgy elfelejtik, mint a huzat. De magát az attitűdöt nem. Vagyis aki emiatt ránk talált, tudván, hogy problematizálunk fontos kérdéseket, vissza fog látogatni az Irodalmi Jelenre. Megnézik, hogyan bolygatjuk meg újfent az állóvizet.

Irodalmi „megmondóembernek” tartod magad?

Híve vagyok a jóhiszemű botrányoknak, meg a kevésbé elegáns megnyilvánulásoknak is, mert túl sok a valódi véleményeket elkendőző, negédes beszéd. Például valaki egy kritikában megírja, hogy „nagyon jól kidolgozott a szövegvilág” és hogy „gyönyörű szóképekkel dolgozik”, aztán két asztallal odébb megy, és azt mondja: „ekkora szart én még életemben nem olvastam”. De a véleményét mégsem meri kimondani, nem akar rosszban lenni azzal, akiről negatívan nyilatkozott. Mert aztán visszahull a fejére… Magyarországon nem tudnak a véleménykülönbséggel együtt barátok maradni az emberek. Ha negatív kritikát írsz valakiről, feltételezik, hogy gyűlölöd. Pedig nem is ismered. Nem fogják fel, hogy szövegekről beszélsz, mert sokan egy ideológiai pókhálóban kapálóznak.
Másrészt a politikailag korrekt beszéd annyira eluralkodott az irodalomban, hogy nem merünk olyan harcosak lenni, mint például a reformkorban pár divatlap. Ott úgy osztották egymást a szerzők kritikákban, szerkesztőségi nyílt levelekben, hogy az teljesen felpezsdítette az irodalmi életet. Most is vissza kellene venni a PC-ből, értékelő kritikákat írni, és nem romkocsmák félhomályában súgni meg az írás mögött rejlő, valódi véleményt.

Tehát azt mondod, hogy az Irodalmi Jelen kommentháborúi pezsdítik fel az irodalmi életet? Mondjuk az előző botrányok, a Lázár Bence András kötetéről közzétett kritika esete vagy Krusovszky Dénes új könyvét feleslegesnek tituláló kritikád szerinted külön jót tettek a kritikai diskurzusnak?

Úgy éreztük, hogy végtelenül elfogult a kritikai beszédmód mindkét szerzővel. Ilyenkor fontos megmutatni, hogy valakinek lehet ellenvéleménye is. Nem gondolom, hogy mindez annyira megingatta volna a pozícióját LBA-nak vagy a Krusovszkynak. Ez mind arra hívja fel a figyelmet, hogy a véleménykülönbséggel együtt kellene élnie az irodalmi rendszernek. A 7-8 laudáció mellett elfér egy-egy kételkedő megnyilatkozás.
A kommentek hozzátartoznak a mai világhoz silányságukkal és a bennük néha-néha megcsillanó értelemmel együtt. Én nagyon szeretem a jóindulatú naivitást. A bántó rosszindulat viszont árulkodik a közhangulatról, és fontos olvasásszociológiai faktor. Fel kell mérni, és levonni a megfelelő következtetéseket. Ha letiltanánk a kommenteket, akkor még az adott probléma fennállna.

Egyébként készültök valamire mostanában? Retteghetnek az irodalmárok, hogy az újabb médiakísérleted áldozatai lesznek?

A Zoom nevű videókritika-sorozatunk továbbfolytatódik. A jegyzeteink szintén erős hangokat ütnek meg, és néhány extrém akcióval is készülünk, például képregénnyel egy-egy eseményről. Szavazások is várhatók a közeljövőben, a helyi témákra is jobban odafigyelünk. Az írók, költők pedig jó, ha álruhát húznak, mert ott ülök minden egyes felolvasóesten, hogy jót tegyek velük.