Digitális archívumokkal folytattuk a negyedik napon is, bár György Péter előadása sajnos elmaradt, Balogh Endre (MaNDA), Rév István (OSA) és Bátorfy Attila (Kreatív Online) vették át a témát. Szó volt már arról, hogy az archívumok elvileg hiteleshelyek, a digitális archívumoknak mégis kevesebb bizalom jut. Az archívum alapvető problémája: az adatmennyiséget egy helyre gyűjtjük, hogy megvédjük, közben elveszhetnek együtt – éppúgy az égéstől a fizikailag is létezők, mint mondjuk egy rosszízű vírustól digitális helyeik. Felmerül egy másik probléma is, amit a technikai fejlődés gyorsított fel: az újabb adathordozók problematikája. Vagy minden hardware-t meg kéne tartani, így az archívumok a múzeum funkcióit is felveszik, vagy folyton konvertálni kellene, hogy megtarthassuk a korábbi adatokat is, még ha a közönséget nem is feltétlen érdekli. A filológusok a konvertálás helyreállítói.
A jogvédőkkel szemben az archívumkészítők inkább törekednének a Google felé, sőt támogatják, hogy az archívumok váljanak nyilvánossá (és a különböző rendszerek szinkronizálás sem lenne utolsó ötlet). A munkával kapcsolatosan elmondták, hogy programozóra ugyan van szükség, de állandó jelenléte feltételes, hiszen ezeket a felületeket úgy szokás kialakítani, hogy az egyszerű bölcsészember is eligazodjon rajta, a lehető legletisztultabb és használható legyen.

JAK-füzetek


Négy kötet volt porondon péntek este: Bencsik Orsolya, Áfra János és Nagypál István olvastak fel idén megjelent/megjelenő kötetükből (Váradi Nagy Pált Balázs Imre József helyettesítette a felolvasáson), a kötetszerkesztők, Orcsik Roland és Sopotnik Zoltán moderáltak. Bencsik Orsolya Akció van! című prózakötetével nyitottak, amelyben a szerkesztők a háború háttértörténetét látták meg, a szerző viszont nem érezte annyira sajátjának, legalábbis tudatosnak nem. “Van-e a viéken köldöknézés?” – érdeklődtek, mire B. O.: “a vidék köldöke a kötet”. A prózagyűjtemény egy újvidéki kisváros mindennapjait, problematikáját igyekszik megragadni. Áfra János, mielőtt felolvasott volna versei közül, külön közölte, hogy elhatárolódik azok tartalmától. A későbbiekben nem alakulhatott ki érdemleges beszélgetés a szövegekről, mert Áfra lírájáról kiderült, mégiscsak nagyon közeli traumákat dolgoz fel. Nagypál István konceptkönyvet alakított ki, amelyek három figura köré csoportosulnak: Demian, Arne és Törless állandói szereplői. Balázs Imre József utolsóként szeretett volna mélyebb elméleti témákba belemenni (diktatúratematika, román minimalista film, Robin Cook könyveinek felépítése), de a közönség addigra már feszengett a korábbi kellemetlenségek miatt.

5. nap

Prózaszeminárium

Az utolsó napon is benéztünk egy szemináriumra, ahol már inkább az írás köré szerveződő marketingről volt szó, mintsem a résztvevők szövegeiről. A Szécsi Noémi vezette prózás körben felmerült az örök sorrendiségi kérdés: a network, a kapcsolatépítés a fontosabb vagy maga a szöveg? Idegen embert nyilván könnyebben utasítunk el kézirattal, ismerősnek nehezebb nem válaszolni. Tulajdonképp a JAK-tábor is erről szól: megismerni azokat az embereket, akik döntéshelyzetben vannak. A folyóiratokat persze könnyebb megkörnyékezni a kézirattal, mint egy kiadót, de számbavettük a sikerélmény kérdését: pl. 2-3 megjelenés után már nem akkora kihívás elküldeni a kéziratot ugyanannak a folyóiratnak, és újabbaknál próbálkozik a szerző. Fontos minél több helyen megjelenni, hogy szembesüljünk a visszajelzésekkel, hogy a kiadó, a szakma a folyóirat- és kötetmegjelenések, a kritika alapján meg tudja ítélni a szerzőt.
A címadásról volt szó a későbbiekben, rövid játékok segítségével ismertette meg Szécsi Noémi a résztvevőkkel a címtípusokat. Ám akármilyen címtípusról legyen is szó, a legfontosabb: a cím legyen becsületes – fejezze ki a sztorit. Zárásul a résztvevők címadásait vették sorra, és ajánlottak is másikat egymásnak, ha esetleg illőbbet találtak.

Színház ~ kánon ~ kritika

Az utolsó nap hagyományosan a JAK közgyűlésével és a titkos naplók felolvasásával telt (idén előzenekar: a slaminárium növendékei), a kettő között azonban még sor került az utolsó beszélgetésre: Bérczes László, Jákfalvi Magdolna, Koltai Tamás, Miklós Melánia, Vidnyánszky Attila színházi emberek, színházkritikusok voltak ennek résztvevői, Herczog Noémi és Deres Kornélia moderálásában. Az első, ügyetlenül feltett kérdés (van-e színházi kánon ma Magyarországon) értetlenséget váltott ki a beszélgetőpartnerekből, oda lyukadtunk ki, hogy egyáltalán meg kéne fogalmazni, hogy mit tartunk ma színháznak. Ez lehetne a kritika feladata, a színházi kritikáról kortárs viszonyok között azonban elmarasztaló vélemények vannak, már aki olvassa. Színházkritikából nem lehet megélni 2012-ben, nem külön foglalkozás, inkább az elsődleges szakma melletti hobbi. A politikai manipuláció ugyan erőteljesen jelen van és lehet mozgatórugója egy kritikának, viszont sokszor a személyes viszonyok (egy erősebb szubjektivitás) alakítják a párbeszédet, ahogy itt is történt. A Vidnyánszky – Koltai-ellentét a szemünk előtt harapódzott el, a beszélgetés személyeskedésbe fulladt. Később szó esett róla, hogy nincs színháztörténet az elmúlt évtizedekből, amelyet egyébként épp a színikritikák alapján lehetne rekonstruálni, ez viszont nem véletlen: a könyvkiadásra, színháztörténeti kötetek megjelenésére se pénz, se igény nincsen (megcsappant közönség, egyre kevesebb hozzáértő). Ez valószínűleg megváltozhatna, hogyha tényleg intézményesedne a színházkritika oktatása, mivel a Hajónapló Műhelynek vége, az egyetemeken pedig nem erre fektetik a hangsúlyt a képzéseken. Az elmúlt időben a szórakoztató színházak jóval több állami támogatást kaptak, amelyet károsnak ítéltek: az alternatív színházak támogatására lenne szükség, nem pedig a többnyire semmitmondó, csupán látványos előadások előtérbe helyezésére. A legfobb gond az, hogy nincs párbeszéd: se a kormány és a szakma között, se a szakmán belül.