könyvkritika
2012. 09. 02.

Ádám után

Farkas Evelin

Mezei Gábor első, függelék. című kötete a bibliai teremtéstörténetet járja körül, mind az első, mind az elképzelt, utolsó emberének tekintetét kölcsönözve az olvasónak. A könyv egyedi látásmódja, gazdag képi világa és szerteágazó motívumhálózata kiváló bemutató egy új, ígéretesnek tűnő költő palettájából.


A Biblia mint a világ legolvasottabb könyve rengeteg irodalmi műnek szolgál alapjául. A vallással, Istennel, illetve egy meg nem nevezett felsőbb hatalommal kapcsolatos kérdések és felismerések már a kezdet kezdete óta foglalkoztatják az embert, még inkább a költőket: elég csak William Blake-re, vagy hogy hazai példát is említsünk, Adyra utalnunk. Ám ha bibliai azonosulásokról olvasunk, a költői én ritkán veszi fel Ádám, az első ember szerepét, hogy az ő karakterét, lehetséges világlátását, problémáit használja fel önnön megismerésére. Az 1982-es születésű Mezei Gábor mégis erre vállalkozik első kötetében, mely a függelék. címet viseli.

Ahogyan azt a fülszöveg is elárulja, a kötet függelék egy apokrifhez, amit jól illusztrál a borítón található Michalengelo Ádám teremtésének egy vázlata. Egy ismert kép, ám egy kevésbé megfigyelt részlet kiemelésével, Ádám testével. A vázlatos jelleg, ahogyan a kötet is, jól mutatja, eddig mennyire kevéssé ismertük ezt az alakot: a fej, illetve a teljes képen Isten felé nyúló kar egy részének hiánya is azt sejteti, hogy saját múltja felé nem mutathat. Ez pedig – ahogyan képileg az arc ismeretlensége is – jelzi, hogy az identitása is elszenvedi ezt a hiányt. Akárcsak a kötetben megjelenített, a lírai énnel összefüggésbe hozható szereplő, aki olykor az utolsó emberként (egyedül sétálgat az utcán az utolsó ember. – árva, 4; mától azon izgul a világ. hogy megmaradok-e bárki nélkül. – játék, 12) definiálható, máskor pedig csupán a kötet világának alkotójaként azonosíthatunk. Mert a kötet az emberi egyedüllétet jelentő kezdőpont és végpont felé tart, melyben a magány kapcsolja egymáshoz ezt a két karaktert.

Azonban a kötet címe a téma helyett inkább a formára utal, mintsem erre az érdekes összefüggéseket felmutató helyzetre. Egyrészt maga a „függelék” szó arra utal, hogy nem egy főszövegről, hanem egy ahhoz mellékelt szöveg központba helyezésről van szó, másrészt pedig műfajmegjelölő szerepe is lehet a kifejezésnek. Mezei egy négyoszlopos rendszerbe építette az írásait, ahol a verseket nem a megszokott ciklikusságban (összefüggésük, esetleg ellentétességük alapján) válogatta össze, hanem betűrendbe veheti őket sorra az olvasó, melyek címei mindig egy-egy szóból állnak. Ezeket pedig a versek mint egyfajta magyarázatok követik. A lapokon sem egyenlő eloszlású a versek aránya, valahol egy lapra csak egy vers kerül, olykor kettő-három: ez az elrendezés első olvasásra nem áttekinthető a számunkra, ám mindenképpen jelzés értékű, s a befogadás előrehaladtával egyre több kapcsolatot fedezhetünk fel egymástól távolabbra eső versek címei és motívumai között (pl: aztán látogass meg hogy én is elhiggyem. még ha nincs is rám zárva a cellám. azért figyel engem az őr közben – őrszem, 28; a börtönben összekeverték valakivel. és mire kiengedték. már nem tudta miért volt ott. – dublőr, 7). A versek között üresen hagyott részeknek is jelentést kell tehát tulajdonítanunk, ahogyan arra Balajthy Ágnes is utal a kötetről írt kritikájában: „A köztük világító üres helyek egyrészt befejezetlenséget sugallnak, hiszen »a teremtés. / ádám szerint. eleve befejezetlen.«, másrészt a kendőzetlen hiánnyal szembesítenek, aminek különös jelentősége van egy olyan mű esetében, mely műfaja szerint csak egy másik szöveggel való relációban létezhet.” (Műút, 2012/033, 69.)

Formailag a központozás is összeköti a műveket, ugyanis a versek mindegyikében pont választja el az egyes részeket, ezt követő nagybetű nélkül, tehát nem lezárt mondatokként működve. Ez az eljárás egyrészt felerősíti a szavak és a költői képek hatását (láthatatlan mint. fekete lyuk az égen – obscura, 26), sőt, éppen ennek köszönhetően válnak ezek a részek sokkal inkább képivé, hiszen a nyomatékosság miatt az észlelésre is több ideje marad az olvasónak. Másrészt pedig biztosítják a fülszövegben megemlített folytonos töredékességet, aminek hatására a lezáratlanság, az épp csak felvillanásszerű élmény kerül előtérbe. A koncepciótól csak a folyt című vers tér el, mely egy összefüggő szófolyamban ír a gonosz megjelenéséről és az összeolvadás aktusáról. Ezek a töredékes szerkezetek csak apró nyomokat hagynak a vers beszélőjének kilétét illetően, de nem állapítható meg, hogyan válnak el az egyes hangok, így egy-egy versnek több értelemadó olvasata is felmerülhet.

Bár a teremtéstörténet ismert szereplői mindannyian feltűnnek a szövegekben, a kísértést háttérbe szorító nézőpont a karakterek új fényben való megvilágítását eredményezi. A szövegekben Isten szerepe is megkettőződik. Egyrészt láthatjuk, hogy a tradicionálisan elfogadott Ádám-karakter által ismerni vágyott felsőbb hatalomhoz társul az apa és ezáltal az eredet ismeretének hiánya, másrészt pedig néhol a bibliai időn kívül létező alany (félve nevezném lírai énnek), alkotóként veszi magára ezt a szerepet (én első nap megérkezem. másnapra mindenkit kigondolok – árva, 4). Ehhez hasonlóan változik meg a Paradicsom szerepe is, ahol a boldogság helyét és annak elvesztését modern felfogásban tárgyaló verziója mellé (a kedvenc kertjére gondolt. de nem tudott egy címet mondani – dublőr, 7) a kilátástalanság és a mozdulatlan zsibbadtság is társul (ha aztán az az érzése támad. hogy számára túl kedélyes ez a kert. – vendég, 48; azt mondja látott már mindent. övé az egész kert. a sok lusta szelíd állat. a boldogság mélydepressziója. – lárva, 21). A kötet leginkább szerteágazó és sokrétű karaktere pedig Ádám lesz, aki egyrészt az első emberként definiálhatunk, aki nem talál magától különbözőt, hiszen Éva és mindenki más is belőle ered, másrészt pedig önmaga is Isten képére teremtetett, ami által képtelen összerakni az életrajzát (dublőr, 7).

A kötetben a biblia történet mellé azonban az ókori gondolatvilág és mitológia elemei is beolvadnak, ezzel biztosítva a versek sűrűbb szerkezetét. Felidéződik Platón barlanghasonlata (barlang), Odüsszeusz harca a szirének hangjával (stop) és Teiresziász története is megelevenedik (öreg, zsákutca). Emellett pedig az egész kötetet végigkíséri Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álmának világa, amely nem csak a már említett címekben idézi fel a lepke képzetét, hanem képi motívumaiban is feltűnik (az utcán selyemgubó minden lámpatest – árva, 4; könyvem papírszárnyait bezárom – báb, 5).

A versek időkezelése is igazán érdekes és sokrétű, hiszen nem csupán az első és utolsó ember teremt meg egyfajta távlatot, de a múlt, az eredet hiányának feszegetése is alapvető létkérdéseket jár körbe (saját múltjaként maradjon jelen – pete, 31; a pause a most. a play a jövő. és a múlt a stop. – stop, 37). Az ezeket a kérdéseket feszegető művek címükben is egy-egy időhöz kapcsolódó fogalmat hordoznak (stop, pause, múlt, jelen). Bár a címekből hiányzik a Jövő megjelölése, mégis mind a múlt, mind a jelen című vers a jövőkép kérdéseivel foglalkozik (és bár erősen kívánja. hogy ne az övé legyen. azt a jövőbeli lépést. – múlt, 24).

A kötet többszöri olvasásra is gazdag élményt nyújt, véleményem szerint sikerült megtalálnia az egyensúlyt a múlt értékes, motívumokkal teli hagyománya, valamint – Ádám karakterén keresztül – kortárs létkérdéseket is felvető aspektusok között. Ezzel pedig képes mind a részletekben elmerülő, mind pedig inkább az azonnali benyomásokra koncentrálók figyelmét is lekötni. Ami különösen megfogott ebben a kompozícióban, hogy egyrészt minden egyes vers képes volt új árnyalattal bővíteni az ismert történetet, másrészt pedig a gondolati gazdagság ilyen rétegzettsége önvizsgálatra és a kötet gondolatvilágában való elmerülésre készteti az olvasót. Egyszerűen igazi irodalom, mely a legjobbak sorába emelheti Mezei Gábort.

 

Mezei Gábor: függelék., L’Harmattan, Bp., 2012.

hozzászólások

kövess minket