György Péter 2.0

A harmadik napi program György Péter előadássorozatának második részével folytatódott (a délelőtti írószemináriumok és) az ebéd után. A geopoétikától indultunk tovább a virtuális térben, méghozzá abból a szemszögből, miszerint a cyberspace is egy geopoétikai egység, ahol a térképek reneszánszukat élik: Google Maps, személyes térképek, minden bejelölhető, dokumentálható és egy kattintással előhívható az adott hellyel kapcsolatosan: egy kommunikációs rács vetül a fizikai térre. Az irodalomba való belépés a hagyományos elképzelés szerint úgy működik, hogy először megírod a szöveget, s később jön el az, hogy szerzőként ismernek (el).

A cybertérben először vagy szerző, s minden kis adalék, módosítás (akár a Facebook-adatlapon) már valamiféle teljesítményt jelent, pedig valójában a konvenciók szerint nem is tettél semmi hasznosat, figyelemreméltót. Az irodalomban alapvetően a hosszú szöveg (nagyregény, eposz stb.) a teljesítmény. Mi számít teljesítménynek egy teljesítmény nélküli kultúrában? Természetesen ennek mérése nem objektív, ahogy az IQ-teszt sem, ebben az értelemben elveszíti funkcióját. Goethét idézi a témával kapcsolatosan: Egy teljesítményre épülő kultúrában a teljesítmény nélküliség már sokakat sírba vitt (Vonzások és választások, nem pontos idézet).

És mindeközben, hogy a neten mindenki legitim szerző lehet, az igazi teljesítményt még mindig a papír alapú megjelenés jelenti, a konvencióból adódóan ragaszkodunk hozzá. A nárcizmus és a teljesítmény arányossága professio kérdése, az irodalmi szerző, úgy képzeljük, kevesebbet dolgozik az elismerésért (a protestáns munkamorál alapján). Ez persze alapvetően – a művészetre kiterjesztve – téves nézet, hiszen ha Warholra vagy Lennonra gondolunk, akik „hülyére dolgozták magukat”, megdől. De elég, ha eszünkbe jut Jókai. Az internet korában kisebb a munkabefektetés a teljesítményhez, ez nagy vonalakban ahhoz köthető, hogy ’89 óta a politikában nem volt tényleges problémamegoldó cselekedet.

Az előadást a copyright fogalmára futtatta ki György Péter, mellyel kapcsolatosan alapvető tézise, hogy a copyright védelme nem innováció, azzal ellentétben, amit a jogvédők hirdetnek. A kulturális termék elzárása, lezárása nem fogja előrébb vinni a kultúrát. A kapuk bezárása a fogyasztót, a használót is korlátozza.

Copy:right?

Copyrightos előadással folytattuk. Menyhért Anna (Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület), Dr. Mezei Péter (SZTE ÁJTK) és Dr. Szinger András (Artisjus) voltak jelen, akik a szerzői jog modern vetületeiről beszélgettek Szegő János moderátorral. A felvetésre – már az ókori görögök is – a szakemberek ingatták a fejüket, szerzői jog a mai értelmében a 18. sz. eleje óta létezik, kialakulása egybeesik a nyomdatechnika magasabb fokú fejlődésével és a romantikus individuum kialakulásával: amikor a szerző már sajátjának és nem eltulajdoníthatónak tekinti, és lehetőség is van a nagyszámú sokszorosításra. Már a 15. században voltak ennek nyomai, főleg bibliafordítások esetén a nyomdák pátensleveleket kaptak.

Ezelőtt nem volt szükség szerzői jogra társadalmi méretekben, hiszen a technika nem volt olyan fejlődési fokon: előtte csak az tudta lemásolni, akinek a szerző a kezébe adta. Maga a plágium szó ugyan Martialistól származik (plagiarius (lat): gyerekrabló).

Az USA-ban a komolyabb szerzői jogvédelem alapvetően a Disney miatt alakult ki. Ahogy a legtöbb országban, náluk is a szerző halála utáni 70. év a védettségi idő.

A szerzői jog alapjaiban nem az ártatlan otthoni olvasás (magánhasználat) ellen jött létre, hanem az ellenőrizetlen újrakiadás és a plágium ellen. Az Artisjus részéről elhangzott, hogy részt vennének mélyebb vitákban (Artisjus), ha nem szabadságharcos – ipari mágnás szemszögekből a párbeszéd. A könyvkiadásból a szerkesztőtől a tördelőn át a könyvesbolt-tulajdonosig mindenki megél Magyarországon, csak a szerző nem, ezen szeretnének változtatni a jogvédő egyesületek.

Szóba kerültek a Svédországból induló kalózpártok is (a Pirate Bay is svéd), viszont a beszélgetőfelek szerint nem lehetnek életképesek, nemzeti szinten a szerzői jogon kívül nem nagyon tudnak mivel kampányolni, ezért nem kerültek be a svéd parlamentbe sem (bár 2010-es médiabotrányuk eredményeként az Európai Parlamentbe juttattak be képviselőt).

A zenei kiadók nyilván a lemezeladásokból élnek meg. A kazetta-CD váltással rengeteg pénzt besöpörtek, az új adathordozó után viszont az internettel ’95-ben nem kezdtek semmit. A kellemetlenség abban rejlik, hogy a CD-k birtokában az internet egy nagy, ingyenes cserepiaccá vált, mivel a kiadók nem ajánlottak fel semmiféle alternatívát az olcsó internetes zeneeladás terén. Manapság az iTunes ezt kívánja pótolni, de a szakemberek szerint elkéstek vele, hiszen már több generáció felnőtt, akik számára természetes, hogy ha zenét akar hallgatni, letölti. Több különböző típusú másolásvédelemmel próbálkoztak, de a hackerek mindent feltörtek, hiszen erre szakosodtak: az ingyenes állapot fenntartására.

Felmerült a Google Booksszal kapcsolatos problematika: mindenütt adatbázisokat építenek a Google képviselői, a cél, hogy mindenhol jelen legyenek, de jogi kérdésekkel a GB esetében nem foglalkoznak, ha kell, kikerülik a jogi konfliktusokat (elszállítják az USA-ba a könyveket és ott digitalizálnak). Spájzolnak. Már most látható azonban, hogy nem minden országban ugyanaz az adatmennyiség és tartalom érhető el, s hogy enek kapcsán szépen lassan szintén egy fizetős rendszer van kialakulóban.

Dunajcsik Mátyás a végén felszólalt, s kétségét fejezte ki azzal kapcsolatosan, hogy a kortárs szerzői közösséget ez egyáltalán érinti-e, hiszen arra is nehéz rávenni az embereket, hogy olvassanak, épp ezért a lopás sincs annyira terítéken, mint a zene vagy a film esetében. Braun Barna feltette a kérdést: ha nincs pénzem, nincs jogom a kultúrához sem? Erről hosszasan folyt a vita, s itt is elhangzott, hogy a magáncélú használat nem büntetendő, jogi szempontból a terjesztés és a plágium van a középpontban. Továbbra sem tisztázódott bennem pl., ha egy magyar szakos évfolyamnak kiadnak olvasásra egy szakszöveget és öt példány van a könyvtárban, miért ne töltené le a hallgató Torrentről, ha teszem azt, fenn van németül?

ImPulzus: Darvasi László, Vándorló sírok

A kritikaivita-szervezők négy képviselője volt jelen a beszélgetésen, Pethő Anita a Kritikustusa nevében, Milián Orsolya a Vitamin egykori tagjaként s a Pókháló ötletgazdájaként, illetve Szilágyi Zsófia volt az ÉS-Kvartett küldöttje. Bemutatták kritikai sorozatukat, ezután Benedek Anna moderátor Darvasi László könyvheti megjelenéséről, a Vándorló sírokról kérdezte őket.

Pethő Anita bemutatásában a Kritikustusa beszélgetéssorozat olyan szövegekre koncentrál, amelyek népszerű kötetek, de nem minden kritikai beszélgetésen tűnnek fel, mindezt úgy, hogy a fiatal, pályakezdő kritikusokat előtérbe állítva válogassák meg a beszélőpartnereket.

Milián Orsolya a Gaborják Ádám kezdeményezte Vitamin sorozat befejeződése után úgy gondolta, a kritikai beszélgetéseket folytatni kell, de az irány műfaji módosításával, konkrétabbá tételével: a kortárs magyar esszé, irodalomelmélet és irodalomtörténet-írás felé fordult, amely szintén magas színvonalú, de kevesebb szó esik róla Magyarországon, esszéről pl. ez az egyetlen kritikai beszélgetéssorozat. Az állandó beszélgetőfelek megválasztásakor ügyelt arra, hogy felesben üljenek ott férfiak és nők, illetve a témából adódan „követelmény” volt, hogy a középnemzedéket képviseljék: maga mellé Mikola Gyöngyit, Szilasi Lászlót és Bombitz Attilát hívta meg. A beszélgetéseket három havonta rendezik meg Szegeden a Grand Caféban, amelynek az elmúlt évben állandó közönsége alakult ki, egészen különböző korosztályokból, s nemcsak a Vitamin nézőit örökölte meg.

Szilágyi Zsófia az ÉS-Kvartett kapcsán elmondta, hogy az utolsó, augusztus 29-i alkalmon ötfős közönség jelent meg, ez viszont az ő szempontjukból kevésbé mérvadó, hiszen az ÉS olvasóközönsége úgyis kézhez kapja tisztázva a beszélgetést. Szokásos pontozási rendszerük fontos kapaszkodó lehet a díjak odaítélésekor is.

Milián Orsolya erősíti azt a véleményt, miszerint nem érdeklődnek a fiatalok a kritika iránt, attitűdjük akár pimasz is lehet: „nekem ne mondja meg senki, mit olvassak” stb. „lázadó” érvek. Szegeden pl. az őszi és tavaszi fesztek keretében szinte mindennaposak az estek, ami túl sok, hiszen nem lehet minden este elmenni és kritikai vitát hallgatni, az év többi részében viszont elenyészőek ezek az alkalmak. Kevés fiatal tekinti tájékozódási pontnak a kritikát.

Darvasi László kötetét nem pontozták volna túl a jelenlévők. Szilágyi Zsófia és Pethő Anita véleménye lesújtó: nem olvasták volna végig a kötetet, ha ez a beszélgetés nem követeli meg. Pethő Anita számára Darvasi világa idegen, túl patetikus, Milián Orsolya szerint viszont a Darvasi-életmű alapvetően azok közé a corpusok közé tartozik, amelyeket illik követni. Tárca és regény között a novellát értékeli a szerzőnél, a kínaizós daraboknak a jelenlévők közül ő próbált valamiféle logikát tulajdonítani: egyrészt lehet, hogy csak hangulatteremtőek a kínai szavak, nevek (mint Ellisnél a márkák) vagy inkább manierista, álfunkciójuk van. Szilágyi Zsófia szerint nem hitelesek a karakterek. Abban egyetértettek, hogy a kötet túl heterogén, és az utolsó ciklus fölösleges, fityeg a többin, és nem volt szerencsés megoldás ciklusokra osztani a füzért, a szerző vagy a szerkesztő mankót akart adni de nem sikerült jól. A beszélgetőknek hiányérzetük maradt a kötet kapcsán.

Szkárosi Endre & JAK ‘n’ roll

Szkárosi Endre performance-os múltjából fakadóan üdvözölte a kortárs slam poetry-próbálkozásokat, amely Magyarországon is terjed, bár Nyugaton – ahogy ez lenni szokott – már nagyobb múlttal rendelkezik. A költészet kommunikatív oldala tör ezzel ismét felszínre, a kapcsolat a közönséggel az előadóművészet révén megújul. Ezt a feladatot sem az írott szöveg, sem a színház nem tudja már ellátni olyan szinten, hogy az tömegekhez eljusson: aki színházba nem menne és lírát nem olvasna, a slam poetryt élősége miatt nagy élvezettel hallgatja. A későbbiekben performance-airól mesélt, amelyről újabb kötetében, az Egy másik emberben ír. A kötet önéletírás funkciója mellett erősíti a performance művészet történetének feltérképezését is pontos programleírásaival. A későbbiekben az Elefánt zenekar koncertezett, Szkárosi Endre, Sopotnik Zoltán, Simon Márton és Závada Péter slam-es közreműködésével.