Schein Gábor líraszemináriuma

A második napon Schein Gábor szemináriumi bevezetőjében általános verselméleti kérdéseket feszegetett, tizennégy lelkes lírikussal kezdődött meg a munka. Felmerül természetesen a versírás tanulhatósága, Csokonai és a ma népszerű kreatív írás közötti lyuk: évszázadok óta fordított a szocializációnk, épp a romantika óta nem tanuljuk a verset, ahogy azelőtt természetes volt és ma is kezd azzá válni. A lírikus gyakran az önmegismerés céljával fog neki a versírásnak, közben pedig kialakít egy másik, színpadra írt karaktert, kifejleszt egy előadóműész ént is, ez persze visszahat a személyiségre. Ezt a kialakítandó designt régóta érzékeli a költészet (pl. Petőfi programossága), nemrég jutottunk el arra a szintre, hogy marketingág épül arra, hogy a szerzőt megcsinálják.

Érdekességként megemlítette Schein Gábor azt is, hogy gimnazistákkal való beszélgetései során arra figyelt fel, hogy a tizenévesek inkább prózát írnak (ami teljesen nyilvánvaló reakció, ha azt vesszük, hogy az írás elsajátításakor alapvetően prózát írni tanulunk). Épp a tanulási folyamatoknak (nem sajátítjuk el a költészet hagyományos formanyelvét), illetve a fiatal költészet trendjeinek tudható be, hogy az előre elküldött szövegek közül egy sem kötött formájú líra, szabadversek érkeztek. A héten a líraszerminárium a kreatív írás kurzusok szokott rendje szerint folyik: műhelyfoglalkozások során olvassák és véleményezik egymás verseit a fiatal lírikusok, illetve kisebb feladatok, formajátékok során igyekszenek megismerni a versírás folyamatát, trükkjeit.

 

György Péter előadássorozata

Rögtön ebéd után kezdődött György Péter előadássorozata, könyvajánlóval kezdett: Jacques Derrida és Wolfgang Ernst Az archívum kínzó vágya című kötetét, amely elméleti bevezető, esetleg alátámasztás lehet az általa felvázoltaknak. Az első előadásnapon az archívumok és az emlékezet viszonyát feszegette. Az archívum hagyományos ismérvei közé tartozik, hogy nem átírhatóak, a digitális világ mindezt megváltoztatta, vagy alapból van hozzáférésünk, de ha arról van szó, vírussal is bármikor átírható az archívum, épp ezért hitelességük is megrengett, bár tudvalevő, hogy az archívum gyakorlatilag felkérés a hamisításra. Nélküle azonban nincs identitás- és politikatörténet, Borges Bábeli könyvtárához hasonlította György Péter a Clinton óta megváltozott rendszert: az amerikai elnökök leköszönésük után átadják a nemzeti archívum számára e-mailjeiket (több millió levél!), s azokat kinyomtatva tárolják (már amennyit nem minősít ezek közül a személyes levelezés részének).

Az archívumok modern kezelésében nincs good practice (bevett gyakorlat), nincs hitelesítő elem, közben pedig fontos a tartalma, mert a központosított emlékezet alapjául szolgál. 1989-ig állami monopólium volt a történelem, ekkor nyíltak ki az archívumok, viszont ezzel egy időben digitalizálni is elkezdték őket, ami feszültséget teremtett. A demokratikus emlékezet olyan tényező, amely egy nemzet életében mindenki által megkérdőjelezhetetlen, ilyen értelemben pl. nincsen magyar gótika, hanem csak a nemzetközi gótika magyar vetületét ismerjük, viszont nemzetösszetartó erő pl. 1848. Ugyanígy az oroszok esetében május 8., az USA-ban pedig az alkotmányuk, amelynek értelmezése folyamatos, de létjogosultsága állandó, ez egyfajta bibliai köztársasággá teszi az Egyesült Államokat. Ami állandó vita tárgya, az nem hagyomány. A demokratikus emlékezet mindig konszenzuális, de az emlékezetkultúra konszenzusának vége nem a társadalom vége. Léteznek lojalitási struktúrák, amelyek olyan személyek, csoportok iránti kulturális együttérzést jelentenek, akikhez alapvetően semmi köze az egyénnek. Ennek kifejezése, ha pénzt adsz nekik. A magyar irodalom legitimációja: elismered valakiről, hogy író, azzal, hogy megveszed a könyvét.

 

Fogságregények

J. M. Ledgard Zsiráf és Mark Collins Hazátlanok című kötetének bemutatója következett, amelyen Krusovszky Dénes és Totth Benedek a fordítókkal, Berta Ádámmal és Virágh Szabolccsal beszélgettek. A beszélgetés során a jelenlévők szerepe alapján (K. D. és T. B. a JAK Világirodalmi sorozatának szerkesztői) terelődhetett volna a beszélgetés a fordítói hibákra, de végül a szerzők és történeteik bemutatása került középpontba. A Zsiráf szerzője prágai BBC-tudósító, és a hírekből vette ugyan a történet alapját, de nem kifejezetten dokumentumregény született a témából, hanem mitikus, inkább távolságtartó, mintsem ironikus regény. Az alapsztori, hogy Csehszlovákiába hajóztatnak Afrikából egy kb. félszáz állatot számláló zsiráffalkát, teljesen abszurd és fenntarthatatlan (ld. magyar narancs!). Szóba került az is, hogy magyar szerző ezt valószínűleg nem tudta volna ilyen hidegvérűen, irónia nélkül megírni. Az állatok között idővel járvány terjed szét, és (húsembargótól félve) le kell őket vágni, a mészárlás nagyon pontos és érzékletes leírása elrettentő. Mindezt mitikus szálak szövik át zsiráfokról, sellőkről, a szerző nagyon felkészülten alakítja ki motívumrendszerét több elbeszélővel, az első fejezet narrátora pl. épp az egyik zsiráf.

A másik könyv egy magyar gyökerekkel rendelkező ír szerző ’56-os regénye, az Írországba menekült magyarok helyzetéről ír a szintén újságíró Collins egy „regényesebb” regényt, a beszélgetés arra fut ki, hogy talán a dokumentumregény formával jobban járt volna, képzelőereje kisebb, mint Ledgardé. A téma azért lehet érdekes, mert az írek megismerhetik ezen keresztül ’56 magyar oldalát, a magyar olvasók pedig az ír vonatkozásokat a kiutazás után, hiszen erről általában már nem szól a fáma. Két kultúrkört is vonz tehát a kötet, bár a megvalósítás talán nem volt olyan szerencsés, hiszen angolszász kritikai visszhangja nemigen volt. Magyarországi pályafutása majd elválik, de hiánypótló lehet egy ilyen történet.