Elérkezett az utolsó nap. Ilyenkorra nyűgös már az egész fesztivál, sok helyről hallottam „Aj, de mennék már haza” és hozzá hasonló kínkeserveket, már mindannyiunknak kezdett kissé elege lenni a porból, a piszokból és az izzadtságból, de kitartottunk, ugyanis igen jó koncertek vártak még ránk a zárónapon.

SZIN 2012 képek a facebookon

Két számot hallgattam meg a Stereomilk kora délutáni koncertjéből. Szekeres András Junkies-énekes egy másik zenekaráról van szó, ami tudtommal már ősidők óta létezik, de komolyabb szelek csak az elmúlt 1-2 évben kezdtek el fujdogálni körülöttük. Nagyon kedvét szegi az embernek, ha rajta kívül csak tízen-húszan néznek egy koncertet, így én sem tartottam ki sokáig. Délután négykor amúgy is sokkal szívesebben süpped el a fesztiválozó babzsákfotelekben, minthogy koncertet hallgasson. A Petőfi Rádióban játszott slágereik egyébként teljesen korrektek, csak a szövegeiket nem tudom hová tenni. Az biztos, hogy egy későbbi időpontot azért megérdemelnének.

A FreshFabrik koncertje volt az, amire már lelkesen mentem el, miután az Axe-os csajok 40 fokos vizet lőttek rám. A szintén régóta létező formáció több embert vonzott a színpadhoz a fél hatos kezdéssel, és ott is tartotta őket, az underground rock körökben közkedvelt zenekar nagyon jó koncertet adott. Nem is adott, operákban adnak koncerteket, ők inkább lezúzták. A gitárok végig üvöltöttek, a dobnak fájhattak az ütések, nem sajnálták a hangerőt. Az éneklésben különösen tetszett az, hogy a Linkin Parkhoz hasonlóan ugyanolyan jól megy a frontembernek a hörgés, mint a dalolás a legmélyebbtől a legmagasabb, csilingelős hangokig.
Közben a fesztiválon belül sétálgatva már érezhető volt, hogy ez az utolsó nap. A legtöbb napijegyes karszalagot egyértelműen ezen a napon viselték a látogatók, kérdés, hogy ez a programoknak, a szombatnak, vagy a zárónapi mámornak volt köszönhető. A végig sátrazós 16-20 évesek uralmát láthatóan átvette a konszolidáltabb, 20-30 közötti korosztály.


több kép a facebookon

Ha már 30, akkor Y. A rajongótábor mondjuk inkább 20-hoz közelebbi. A nagyszínpad első aznapi nagy attrakciója rengeteg szép sorokra éhes fiatalt gyűjtött maga elé Beck Zoliéknak köszönhetően. Nem volt életem bulija, de tetszett. Az irodalmi dalszövegek és az alattuk szóló zene külön-külön is jól megáll a lábán, de együtt egy nagyon pöpec egészet alkotnak. A frontember bizarr külseje a Radioheades Thom Yorkot juttatja eszembe, a jó zene egy másik színfoltját.

több kép a facebookon

A Compact Disco – Fish! – Nemjuci ütközés kicsit fájt nekem, de mivel eddig csak a Compact Discót nem láttam még élőben, rájuk esett a választásom. Az első néhány számban csalódtam, annyiból állt a koncert, hogy be lett nyomva az alap (ami tök jó volt, csak nem durrant valami nagyot), egy-két zongorabillentyű pöttyent csupán, a basszusgitár pedig elveszett a háttérben, az énekesnek kellett csak a helyére pakolni a hangokat. Azután jött a fordulat – a Jamiroquai-féle dögösség kezdett el áramolni a hangszórókból, és a közönség is átszellemülten lötyögött a nótákra. Mintha elvágták volna a filmet, hirtelen nagyon jó billentyűfutamok indultak el, és a basszusgitár is gyönyörűen dörmögött, én pedig azon méláztam, hogy végül is nincs semmi baj az előre elkészített alapokkal, ha társul mellé egy színvonalas élő produkció is. Pláne, ha olyan hölgyek rázzák rá, akik néha elvonják a figyelmemet a zenekarról.

több kép a facebookon

Kihagyhatatlan elemként folytatta a sort a Quimby, akiket a fesztivál addigi legnagyobb tömege nézett meg. Szokásukhoz híven jó kedvvel, szívvel-lélekkel csaptak nagy bulit. Kiss Tibi önfeledt körbejárkálás után belecsavarodott a gitárkábelébe, kicsit ki is nevette magát. „Kábel a rengetegben!” – üvöltötte a mikrofonba, majd jó barátját, a korábban fellépő Lovasi Andrást idézte. „Köszi, hogy nem vettétek észre!” – szerintem ezen mindenki úgy mosolygott, mint én, kedvenc muzsikusainktól ugyanis nagyon szeretünk ehhez hasonló mókás dolgokat hallani / látni.
Ez is kicsit bulváros volt, csakúgy, mint Varga Livius zseniális átkötő szövegei: az erőteljes kiabálásokat egy színészhez hasonló markánssággal úgy végezte, mintha poharazgatott volna előtte. Estjük egyetlen negatívumaként azt tudnám felhozni, hogy ugyanezt a repertoárt hasonló fogásokkal már elsütötték két hónapja a szegedi Dóm téren.

több kép a facebookon

Ekkor már hatalmas volt a nyüzsgés, azok is megjelentek, akik csak az esti bulira jöttek. A kapukon kívüli feltöltődés során azt állapítottam meg, hogy az eddigi estéknél még intenzívebben folyt az alkohol a közeli utcákban. Mindenki gőzerővel készült a Parov Stelarra és / vagy a Lou Begára, tőlük várta a legnagyobb parádét a vendégsereg. Mivel azonban a Mambo No. 5-on kívül egy számát sem tudtuk felsorolni Begának, bármennyire is próbálkoztunk, inkább az osztrák elektro-swing-breakbeat mestereket választottuk. Most a férfiak figyelme nem a női rajongókra irányult, annál inkább a színpadra vagy a kivetítőre, ahol a roppant mód csinos énekesnő rázta végig a koncertet.

Príma testen feszes ruha, popsit alig eltakaró nacival. Még egy szipkát is gyújtott egyszer, hogy kicsit Marilyn Monroe-s legyen. Ha nem maradtam le semmiről, a leglátogatottabb koncert volt ez a négy nap alatt. Talán ők az egyetlen zenekar a világon, akik nem lakodalmast játszanak, és eszeveszett szaxofon-és trombitaszólókkal perdítik táncra a nagyérdeműt.

Bár évről évre drágul a sör és a bérlet, megéri a SZIN-re menni. A külföldi nagyok közül minden nap bekacsint valaki, a legnagyobb hazaiakból pedig több is jut egy napra, és gyakran ők is a világszínvonalat hozzák. Ha nem lennének ehhez hasonló fesztiválok, a fenti zenekarok 90%-a kimaradna az életünkből. Ezért cserébe még négy napnyi porfelhőben való úszkálás is kibírható.

fotók: Rostás Bianka