Elkezdődött a nyár utolsó fesztiválja, szabadsághajhász egyetemistákkal, hangos dallamokkal, Tisza-parti hűsölésekkel és sok fröccsel az Újszegedi Partfürdőn.

A nulladik napon kiküszöbölve a következő napi hőguta gyűjtögető hatalmas sort, este nyolc fele értünk le sátrunkkal felszerelkezve, egy, majd hűsítő árnyékot adó fát keresve. Ez a nap még az épülés fázisa volt, a Tisza-parton szalagok jelezték, hogy mennyi üres hely vár a másnap érkezőkre, a büfésor, a színpadok egy része még épülgetett, a medencék üresen mutogatták, hol van az aljuk.

A tavaly jól megszokott helyek nem változtak, csak a színpadok kapták más nevet, a csapból pedig Borsodi helyett most már Heineken folyik, amelyet fesztiválokhoz képest viszonylag baráti, 400Ft-os áron mérnek, bár kicsit szomorúan vettem kezembe elsőként a kicsi, négy decis poharat.

Ám jó hír, hogy a fröccsöt is hasonló súlyban mérik, az Összművészeti Tér mellett pedig jó pár pofás fabódé kínálatából szemezgethetünk a legfinomabb szőlőnedűkből, a Házmestertől kezdve a Krúdy-fröccsön át egészen a palackba mért 5-5-ös arányban árult Maflásig.

Nulladik napon program hiányában úgy tűnt, a legtöbb SZIN-ező ember még inkább a környékbeli kocsmák kasszáját gazdagítja, mi is inkább a fesztiváltól negyed óra sétára lévő Zápor kávézót vettük célba, ahol megkóstoltuk a helyi specialitást, a Sörpikét, ami igazából sima sör, egy kis szörppel megédesítve.

Az élet csak az első napon indult be, délután leérve a fesztivál területre már biztosak lehettünk benne, hogy a sátortábor lakói nem osztálykirándulásra érkeztek a városba, a medencék elkezdtek megtelni vízzel, és a re-poharakat szorongató kezek mellett megjelentek a gumi pandákat és zsiráfokat szorongató kezek is. Első terepszemlénken a SZIN shopnál időztünk hosszabb ideig, ahol 2500Ft-ért mindenféle magyaros motívummal és mézeskalács mintával megfestett felsőt vásárolhatnak az igazi fanatikusok, 500Ft-ért pedig fülbevalókat. Az én bevásárlólistámon két fülbevaló és egy póló szerepelt, majdhogynem lenullázva ezzel elektronikus pénztárcámat. Mert készpénz helyett itt is fesztiválkártyával kell csipogni minden fizetésnél, ami alapból nem egy rossz elgondolás, ami engem nyugtalanít, hogy a VOLT-os paypass kártyával ellentétben ezt semmilyen módon nem lehet beazonosítani, így ha egy ugrálósabb koncert alatt valaki elhagyja, az szomjan marad.

A fesztivál egyik első koncertje a ZUP volt, akik tikkasztó hőségben, fél négykor álltak ki a Heineken Nagyszínpadra. Őket végül SZIN-en kívül, a Belvárosi híd alatt hűsölve hallgattuk, miközben a lassan forralt borrá változó borunkat kortyolgattuk. Valamikor a Kowalsky és a Vega koncert közepén sikerült csak legyőzni a meleg miatti lustaságot, ennek ellenére a színpad előtt a keménymag végigtombolta a számokat, a tíztagú zenekar pedig becsülettel énekelt, fújta a trombitát, húzta a hegedűt, és ütötte a kellemes, talpakat beindító ritmust.

Utánuk a JATE Klub Stage mezítlábbal könnyen bevehető szőnyeges padlóján edzettük tovább a vádlinkat Punnany Massif koncerten. Szerencsére az embertömeg nem csak az Élvezd miatt vállalta a kollektív összeizzadást és az első nap ellenére, a Nincsen zsé című számra a legtöbben egyetértően dobták az égbe kezüket.

Fesztiválokon mindig nagy probléma, hogy nem lehet az ember egyszerre két helyen, s mivel választani kellett, hogy Subscribe vagy Magna Cum Laude, végül az utóbbi mellett döntöttünk. Mező Misiék koncertjén mindig úgy érzem magam, mintha egy vásári mulatságra keveredtem volna, a szememmel keresem az inges fiúkat, akik pörgős szoknyás lányokat táncoltatnak és a foghíjasan mosolygó nagymamákat: a Vidéki sanzon és a Pálinka Dal dallama, úgy érzem, mindenki száját felfele tudja görbíteni, bár a vásári mulatozókról hamar kiderült, hogy igen csalfa népség. Legalábbis ha a kézfeltétel arra a kérdésre, hogy ki csalta meg a párját, a Gondatlanságból elkövetett emberölelés előtt mindenki részéről őszintén érkezett, hűségből megbukott a fesztivál.

A pörgős szoknya tematikán végigvonulva a SZINezd újra helyi himnusz után Szabó Balázs Bandájának előadására siettem az Összművészeti térre. A dal előtti rituális zenekari feles után Szabó Balázsék apait-anyait beleadva igazi táncház hangulatot varázsoltak a deszkapadlók közönségének. Ilyenkor mindig bánom, hogy nem tanultam néptáncot. Azt, hogy a népies zenének van jogosultsága, ők bizonyítják legjobban a Csík zenekar mellett, és ezt a gondolatot a többiek „nagyszínpados” skandálása csak tovább erősítette bennem. Őszintén szólva nem is értem miért nem kaptak még sehol pár lépcsőfokkal magasabb színpadot, hiszen ők is vidáman elhúzzák bárki nótáját, és az öngyilkos hangulatú Most múlik pontosanra is van egy vidámabb verziójuk. Legalábbis nemigen láttam óvodásan átszellemült mosolyú arcokon és összebújó páron kívül másmilyen arckifejezést a Bájoló alatt, amit mindenki szóról-szóra szavalt.

A banda nem kérette magát sokáig a visszatapssal- mondjuk sok plusz idejük nem is maradt – , így majdnem lélekmelegítő feles nélkül maradtak, de szerencsére a közönségből kinyúló flaskás lány gondoskodott kedvencei szomjoltásáról, így még a legbotlábúbb embert is néptáncot utánzó ugrálásra késztette a zenekar a Balázs Telkénnel.

Az éjfél körül befejeződő koncert után ki-ki DJ- és fröccsválasztásra indulhatott. Mi az első estét a Jäger bárban fejeztük be, ahol a nappali karaokét éjszaka vállalható slágerek váltják fel, majd a Ha az életben alatt fáradtságunk legyőzött bennünket, így számunkra aznap nem volt több móka, csak alvással töltődés a következő napokra.

Fotók: Rostás Bianka