Kritika a Műcsarnok Mi a magyar? című kiállításáról

A magyarságtudat olyan, akár az a videóinstalláció, amely egy lobogó zászló árnyékát mutatja be. Ki-ki olyan színt lát bele, amilyet akar, és olyan eszmét köt hozzá, amilyet akar. Szabadon válogathatunk, de szinte csak a sztereotípiák között. Kicsit ez a kiállítás is ilyenre sikerült.


Mielőtt bemegyünk, legalább a dicső nemzeti hősökről, honfoglalásról, államalapításról és a világhíres gulyásról szóló közhelyeket felejtsük el, mert az itt kiállított alkotások inkább – magyarosan – önostorozóak, vagy jobban mondva realisták. A néplélek romantikus fogalma mentén induljunk inkább el, már ha hiszünk a létezésében, mert a kiállítás mintha (ironikusan) ezen a nyomvonalon vezetne minket végig, felfestve a pesszimista, kirekesztő, önsajnáló és fásult magyar ördögképét a falra.

Hiába fogadnak a bejáratnál az Ének a csodaszarvasról hangjai, a mitikus varázs rögtön megtörik, amikor német ajkú hobbihunokról hallunk, és Mátyás király szólózik az elektronikus gitáron. Különben is, biciklivel és tömegközlekedéssel jöttünk be a Kárpát-medencébe – üzenik nekünk a művészeink, vagy inkább próbálnak az úgynevezett magyar társadalom szemén keresztül visszanézni a múltra.

Emiatt ne érezzük rosszul magunkat, hiszen vannak ennél nagyobb problémáink is, mint például a rossz foci, vagy amikor már nem tudjuk, hogy magunkat zártuk be, vagy minden(ki) mást ki. A parlament összeomlik, a szobánkban talán az előző rendszer titkos találkozóhelye volt – rosszabb esetben kínzókamrája –, a biciklinket visszafelé tekerjük, ráadásul Matolcsy beszabadult Jackson Pollock műtermébe. Nem baj, talán egyszer észrevesszük majd, így nemzetkollektíve, hogy rosszabb a sorsunk a sajátunknál, de ami még rosszabb, hogy még ennél is lehet rosszabb.

Meg-megállva egy mű előtt azon gondolkodunk, hogy miért ott van, ahol van: egyszerűen csak nem ide illik, vagy pedig a nézőnek kell felfedeznie, mi lehet az a tág asszociációs mező (mondjuk a szomorúság), ami miatt az adott mű ebbe a kontextusba (diskurzusba) illeszkedhet. Így egyszerre lehet megérteni és félreérteni egy művet, mint ahogy az a Sztálinváros vége című installációval is történt, melyet már hiába keresnénk a Műcsarnokban, ugyanis Société Réaliste néven futó francia-magyar művészpáros eltávolíttatta. Az indokuk az volt, hogy Legendák teremben kiállított többi mű eltompítja a rovásírásos helynévtábla iróniáját. Az irónia pedig pontosan fordítva működik a kiállításon: az egyes művek erősítik fel jótékonyan a másikét.

Azonban mintha az iróniából is kevesebb lenne a kiállításon, mint amennyit ígér, vagy ha van is annyi, az már meghasonlott és keserű szarkazmus, a ,,magyarság” pökhendi magába zártsága, amit pedig annyira el akarunk felejteni. Mert sokszor a műcímek árulják el, hogy az alkotó utálja a pesszimizmust és a bezárkózást, és már nem elég számára, hogy a képzőművészet eszközeivel sugallja, szövegszerűen is az arcunkba kell mondania – és épp ezért marad reménytelenül pesszimista.

Az egyes tematikus(?) blokkokat bemutató kísérőszövegek sem állják meg mindig a helyüket (némelyik egyszerűen túl általános), és ezért a látogató sokszor egyedül van hagyva az alkotások rengetegében. Igaz, inkább ez, minthogy előre csomagolt gondolatokat osztogassanak, épp elég nekünk a rengeteg sztereotípia, és a mindig a sarkunkban loholó ideológiák. Nézem a külföldiek értetlen arcát, akik el sem tudják képzelni, miért nevetek annyit Szent Bakács, a szalámitolvajok védőszentje című drMáriás-képen. Ők sem innen fogják megtudni, mi a magyar, és az idézetekkel teli szövegdoboz-szoba szövegeit sem fordítja le nekik senki, pedig talán érdekelné őket a Nem tudhatom.

A szöveg és a kép kapcsolata legszerencsésebben Jakatics-Szabó Veronika és Rónai-Balázs Zoltán versképregényeiben valósult meg – ez is az olyan művek közé tartozik, amelyek nem rágnak a szánkba semmit, és hagynak gondolkodni. Ezekért meg a finom, ám félreérthetetlen irónia eszközét alkalmazó művekért érdemes elmenni a Műcsarnokba, és nem utolsó sorban
azért, mert itt látható a világ egyetlen könnyező focilabdája.

A magyarságsztereotípiák úgy-ahogy elfogadhatóan jelennek meg, még úgy is, hogy az egész válogatás és a kiállítás architektúrája lehetne egy kicsit jobb. Az olyan problémákra reflektáló művek, mint a kisebbségek, a bevándorlók, a hajléktalanok helyzete hozzátartoznak ugyan a mai magyar társadalom összképéhez, akár az identitástudat alakulásához is, de az itt kiállított művek csak óvatosan meg-megkarcolják a témát (néha ugyan egész jó irányból). Végül az utolsó terem Szegedy-Maszák Mihállyal készült interjúja teszi fel a pontot erre a mondatra: együtt kell élnünk, nincs más választásunk.

Ha a műveket nézve nagyon elragadnának a negatív gondolatok, az értelmiségiekkel készült interjúk egyensúlyba hozhatnak. Akárcsak Markai Erik Himnusz című videójában az egyre kisebbé zsugorodó, himnuszt éneklő figura, mi is rájövünk, hogy néha talán túl nagynak vagy túl kicsinek látjuk magunkat. A kiállításon számos művel szereplő Gerber Pál szerint ,,Az idealisták mindig súlyos terheket cipelnek. A materialisták nemkülönben”. A tárlatot megnézve éppen azt gondolhatjuk, hogy a magyarok cipelnek súlyos terheket. De tudjuk, hogy a nem magyarok nemkülönben.

A képek a Műcsarnok Facebook-oldaláról származnak.
A kiállítás megtekinthető a Műcsarnokban 2012. október 14-éig.