Amikor először bekerültem közéjük, figyelmeztettek, hogy a goa nem való kislányoknak. Az első velük töltött szilveszteren három napon át tartott az év utolsó napja. Néhányan közülük 12 órán át kirándultak mínusz fokban, hóviharban, éjjel. Csodálták az erdőt. Biztosra vették, hogy Ozorára termettem, én mégis három éven át készültem erre. Aztán azzal etettek, hogy abban a megyében van, ahol 20 éven át éltem. (És tényleg.)

Három órát kellett várni a fuvart biztosító barátra. Pakolt szúnyogriasztó lámpást parafinolajjal, pikáns paradicsomlevet, szardíniát, műanyag villákat, három napernyőt, két (hátizsákká alakítható) kerti széket, elosztót, hangfalat, aggregátort, 48 doboz sört. És még így is elég szegényesnek bizonyult a sátortábor. Odafele 4 helyen álltunk meg, hogy a jégakkuk mellé jeget találjon. (Amikor később kifogytunk a jégből a tikkasztó hőségben, kipróbálta a hűtési módszerét: vizezz be egytörölközőt, tekerd bele a sört, és tedd ki a napra). Valamikor a harmadik nap táján már a borra fanyalodtunk, de undorítóan meleg volt, ezért szétvágtak egy sörösdobozt, feláldoztak két drágajégkockát, beletöltöttek két deci bort, méretre vágtak egy szívószálat, és beültettek a napernyő alá. Onnantól nem panaszkodtam, hogy sokat kellett várni rájuk.

Schalk, a dél-afrikai rugby játékos ügyvéd (jóbarátunk) csak ezért a fesztiválért érkezett Hollandiából. A Pesten zsákmányolt hawaii-i virágnyaklánc és ing nélkül lépést se tett, bár ezzel a szerkóval meg se közelítette az ottani farsangot. Napi ötvenszer elmondta: „Jere Psychtrance, jere man”. Ha ő nincs, nem tesszük meg naponta a negyven perces sétát a nagyszínpadig. Negyven perc. Ennyire tellett az 1. napon egy olyan sátorhelyhez, ami kb. reggel 9-ig árnyékban van, nincsenek a nyakunkon a szomszédok, és nem hallatszik konstans a zene. Később, mikor kinn feküdtem egy délelőtt az óriás szőnyegen, a sátrunk fölött spirál alakban kezdtek bekúszni a felhők, és az erdő beszélni kezdett, az univerzum pedig egyesült az éggel. Nekünk volt a legjobb sátorhelyünk. (Vagy a szomszédoknak, akik úgy bámulták a csillagos eget, hogy közben benn feküdtek a sátorban.)

A por belepte a testünk. Hagytuk. A hajam rasztásodni kezdett. A lencsém koszos volt. A víz jéghideg. Mégis, amikor bekucorodtunk hajnali kettőkor a szalmás Pumpui sátorba, és láttam, hogy a kedvenc filmemet játsszák (Waking Life), könnybe lábadt a szemem. Aki meg kitalálta, hogy húsz bála szalma alá filcszőnyeget tesz, az kérdezze meg az official video crew tagjait, milyen volt azt söprögetni reggelnyolckor.

A securityből megismertem Tibit és Zolit, energiaitallal és cigivel kínáltak. 7-től 7-ig voltak szolgálatban, de nagyrészt csak a csajoknak köszöngettek (holott a szervező megmondta nekik: „Nincs bizalmaskodás”). Belenéztem a távcsövükbe, amivel csak akkor láttam jól, ha fél szemem lehunytam. Kérdeztem, mi pontosan a feladatuk. Azt mondták, hogy néha megállítanak pár autóst, és útbaigazítják az embereket. Az egyik a végén megkérte a kezem azért, mert egy órát beszélgettem velük. Aztán később egy Bud Spencer karakterű securitys pattant föl a partybuszra. Erősen zihált, és kérdésre elmondta, hogy a löszfalnál kergetett egy srácot, akin nem volt karszalag.

Köszönöm kérdéseteket, néha ettem. Napi átlag egyszer, másfélszer. Egy darab „market” volt a központban, ahol vagy áramkimaradás volt, vagy nem tudtak visszaadni. De a vegák degeszre tömhették maguk.
Ami biztos, hogy én még ennyi gyereket és kutyát nem láttam fesztiválkörülmények közt. Etikai problémák bőven felvethetők ezzel kapcsolatban, de a kisskacok imádták a tűzzsonglőröket, a kutyák pedig kaptak ingyen (!) vizet a sörpultnál.

Utoljára hagytam a legfontosabbat. Aki definiálni tudja a goa és a psychtrance közt a különbséget, attól várom a disztinktív ritmusképletet! Amikor kis tökösként az Alíz Csodaországban c. videót néztem végtelenítve, akkor még nem tudtam, hogy Ozorán is ugyanez vár majd. Telítődtek az érzékeim, az egész egy nagy áramlás volt. A Main Stage-nél állandóan ment a zúzás. Oldalt a sár, aztán az óriáskerék, távolban Mordor rémisztő tornya. Aki igazán hardcore volt, a tánctér közepén verte föl a sátrát. A Chill sátoron megtaláltam a névtáblám, és éjszakánként illúzióvá változott. A nádtetőre pszichedelik vizuál effekteket vetíteni – ez stílus! Az út mentén felvillantak a kisgombák alatt az árusok. Magyart nehéz volt találni. Reméltem, hogy a Piroska-jelmezes srác, aki kókuszgolyókat árul, legalább magyar, de ott még a magyar se beszélt magyarul. Tudom, mert a simontornyai vasútállomáson angolul kértem tüzet egy honfitársamtól, ez tűnt statisztikailag valószínűnek. Amire jóbarátom adná a voksát, az biztos, hogy a Magic Garden lenne. Milyen ki*aszott jó az már, mikor homokrajzoló varázsol csángó zenére? A tamburás azt kérdezte tőlem: miért van az, hogy itt mindenki táncol, de mindenki egyedül? Mély, filozófiai kérdés volt ez, most minden psychtrance, goa, ambient chill out kedvelő mélyedjen magába.

Aztán jöttek a rendőrök, és mindenki nyomottá vált. Sokan már egy-két nappal korábban szedelőzködtek, 120 eurós jegy ide vagy oda. Apuci, anyuci sms-ek pittyegtek mindenkinél, nálam például ez: „Te még szabadlábon vagy?” Srácok bilincsben (na nem háromszáz), cirkáló egységek…Több se kellett, a kommunák bomlani kezdtek.

Én nomád lettem. Büszke veteran gypsy camper. Ha ezt tudom, hamarabb követem a fehér nyulat.
Ozorának van egy megmásíthatatlan szakralitása. Ismerek embereket, akik a tavalyi Ozora végén aztmondták: még 365 nap a következőig. Hát így.