Eddig a programon kívül nem beszéltünk sok mindenről, ideje hát néhány szót szólni arról is, miért jó ott a Katlan, ahol van. Aki az előző cikkek képeit nézegette, már megcsodálhatta a gyönyörű fehérre meszelt palkonyai pincesort, és a hátterek állandó szereplője Nagyharsány, de muszáj szavakba is önteni, legyen bár lehetetlen, hogy milyen szinten vágtuk magunk hanyatt a villányi borvidék szépségétől.

még több kép

Mindeneken túl (előtt vagy alatt), ami bearanyozta a hetünket, a nagyharsányi Tóth Pince bora volt (amennyit, amilyet  és amennyiért ott össze ittunk, csoda, hogy sikerül összeszedni elég emléket egy becsületes fesztiválbeszámolóhoz). A meghirdetett programokkal szemben a délutáni hőségben a pince hűvösének vonzereje talán amúgy is győzött volna, de Irsai Olivér bácsi különösképp marasztaló hatással volt ránk. Ezért is szombatról csak két hivatalos eseményről jelentünk.

A Bárka Színház délutáni szájbarágós tanmeséjét, az East Balkánt azért megnéztük. A leginkább a felelőtlen fogyasztás elleni intésként értelmezhető darab néhány pillanatában kimondottan frappáns lenyomata volt az anekdotális narratívának, de sokszor zavarosnak hatott a narrátori szerep folyamatos cserélgetése: az első tíz percben csak lazán egymáshoz kapcsolódó ivós történetek követték egymást, és hiába voltak önmagukban szórakoztatók, a cselekmény kidolgozásában, a hangulatteremtésben nem sok szerepük volt. Cserébe viszont széles keresztmetszetét kaptuk a diszkóközönség sztereotípiáinak, kezdve a csak közösségi nyomásra buliba járó áldott lélek és a feltételezhetően állandó speed-mámorban élő, sekély-szellemű-barom szent frigyétől a nagyobb szülői szigorról álmodozó cinika és fiatalkorát visszasíró anyja közötti kedélyesen kínos egyensúlyig, útközben érintve a naiv táncos és a gonosz diszkótulajdonos fabulájáját. Csak egy közös éneklés hiányzott a végéről, hogy levonják a tanulságot: aki drogozik, az rossz, rossz, nagyon rossz, és Te, kedves néző, soha ne drogozzál.

Az esti ipszi-koncertet kihagytuk, inkább átmentünk Kisharsányba megtapasztalni Kapa és Pepe és Szikszai Rémusz Mulatságát, meg a slam poetry-t is végre. Sajnos viszont, mint helyben végülis kiderült (egy A4-es lapra volt kiírva szép zöld filccel), az utóbbit ismeretlen indokból áttették négy órával korábbra, ezért kimaradtunk az utca költészetéből. A Mulatság viszont egészen összecsengett a délutánival, ahogy az Idegbeteg, a Szerencsétlen és a Mamlasz a szórakozás utáni vágyuknak minden mást alárendelt. Persze csak témájában hasonlított az East Balkánra, az abszurd baromkodás sokkal szórakoztatóbb megközelítésnek bizonyult, mint a szenteskedő prédikáció.

még több kép

És lám, a művészet az életet imitálja, mert amíg a szombati előadásaink egyik visszatérő motívuma az alkohol szórakoztató hatása volt, vasárnap személyes relevanciát nyert, mert a borunk mind elfogyott a Buszszínházon. Ennek megvolt egyrészt az a pozitívuma, hogy nagyszerűen vidám balkáni hangulat kerekedett, és örömmel néztük végig az útszéli élőszoborparkot is, majd azt is, hogy Bérczes László Ördögkatlan-csíkos jézusi ágyékkötőben szaladgálva produkálja magát.

Másrészt azzal nem számoltunk igazán, hogy a hőség és a részegség milyen könnyen összeesküsznek az ártatlan fesztiváljáró ellen, ezért Camus Pestisének monodráma feldolgozásán az első perctől fogva leragadt a szemünk. Tíz percnyi hiábavaló szemmeresztgetés után szégyenszemre muszáj volt kimenni az iskola udvarára aludni, hogy ne az előadás háttérzaját adja a horkolásunk, de némi vígasz, hogy a beszámolók szerint nem kellett az alkohol az alváshoz, az előadásnak natúrban is ugyanolyan altató hatása volt.

még több kép

Minden jó viszont, ha a vége jó, és a Katlan, hogy ismételten idézzek, „kurva jó,” mert az este és a fesztivál zárlata, a Kiscsillag is az volt. A komolytalanságát is véresen komolyan vevő világhírű zenekarban mostanában nem lehet csalódni, akármennyire akar az ember. De mi a faszért is akarna, amikor olyan kellemes iróniával nyúlnak hozzá minden sajátjukhoz, mint ahogy a Mol-kúthoz is, amiből idén nyáron a Compact Disznó (Lovasi szavai, nem az enyém) tiszteletére egy nem is tudom micsodát csináltak: Lovasi olyan csábosan vonaglik, hogy menten teherbe esik tíz méteres sugárban nemtől és állattani besorolástól függetlenül minden és mindenki. Mi a faszért is akarna az ember csalódni egy olyan popzenekarban, amelyik az egyik legnépszerűbb száma közepébe négy ütemnyi tömény, teljes őszinteséggel előadott screamót képes tenni? Egy olyan zenekarban, amelyiknek a koncertjébe annyira beleéli magát a közönség, hogy amikor valaki bedobja a kalapját a színpadra, sorban követi még kettő, egy olyan zenekarban, ahol a bedobott kalap mind a zenész fején köt ki, egy olyanban, hogy acapella négyes és boybandes táncrutin is bőven belefér a produkcióba, hogy háromszor tapsolják vissza, és háromszor visszajön, egy olyanban mindent lehet, csak csalódni nem.

A Kiscsillag végefelé Bérczes elköszönt tőlünk, de megígérte, hogy jövőre ugyanitt találkozunk, és ez egy olyan ígéret, amit muszáj lesz betartani. Háromszor is megpróbáltuk leírni, milyen a Katlan, de akármilyen kifejező lehet a magyar nyelv, a valósággal itt nem ér fel semmilyen írói bravúr. Talán jövőre találkozhatunk odalenn az olvasóinkkal, de annyit ígérhetünk, hogy jövőre jobban tudósítunk.

Sándor Júlia fotói