Igen, már megint fesztiválról tudósítunk: szerdán Bérczes László úgymond megnyitotta az Ördögkatlant. A ceremóniának közel sem mondható rövid beszéd bájosan természetes volt, felkészületlenségében és az érdemi mondanivaló hiányával együtt is. A szervező kedélyesen céltalan félmondatokban megköszönte minden környező falu volt, jelen, és jövendő polgármestereinek a segítséget, majd hogy legyen valaki, aki némi pátoszt is visz a dologba, felhívta az otthon betegen fekvő fővédnököt, Törőcsik Marit, és kitette a hangfalakra. De nem is volt igazán szükség pátoszra, hiszen nem a szép szó, hanem a felhajtás nélküli közvetlenség teszi olyan családiassá a Katlant.

még több kép

A megnyitó után láthattunk két előadást: a nagy- és kisharsányi lakosok, a régió egy legendáját adták elő lelkesen, aztán A helység kalapácsából következett egy Ferenczi György segítségével musicallé gyúrt darab. Ez utóbbi bár szórakoztató volt a maga road-színházi módján, annyi újfent beigazolódott, hogy Petőfi drámai érzéke hagy némi kívánnivalót. Nincs sok értelme ilyen távlatból kritikát írnom róla, de annyit muszáj szóvá tenni, hogy zárszóról zárszóra halad a darab s minden jelenet végén tapsra viszketett a tenyér.

Utána még a Specko Jedno volt ugyanazon a helyszínen, de nem hallgattuk meg végülis, következő és utolsó élményünk az első napon egy teljesen korrekt Quimby koncert volt. Voltak olyan pillanatok, amikor katarzisközelbe hoztak, az Otthontalanság otthona például talán a csúcspontja volt az egész napomnak, de máskor csak azt éreztem, hogy nagyobb álmaik vannak, mint (amúgy nem kis) technikai tudásuk és kreativitásuk. Vegyük példának a Fekete Lamourt, ahol a szám végén visszatérnek egy utolsó gitárszólóra, de előtte húzzák egy fél percig a közönség idegeit: valóban, ez nagyon szépen összejöhetne, ha nem veszítene érdeklődéséből az ember a katarzisra várba. Egyébként sokadszorra is, hogy az újabb számaik – élükön a Leszek ma én a tiéddel – egyre inkább csak a kommersz irányába tett erőlködésnek mondhatók.

Hazudtam az előbb, napom fénypontja mégis csak Bérczes egyik pillanata lehet, aki miután a Quimby végzett a színpadon, tett még egy gyors bejelentést s közölte, hogy mivel „a francia zenekar elbaszta a repülőjegyét,” a második estén a PASO ugrik majd be.

Másnap is színházban jártunk, a palkonyai faluházban kezdtük a Vaksággal, szórakoztató módon a Nézőművészeti Kft előadásában. A terem adottságai a nézőmennyiséggel kölcsönhatásba lépve hamar az utolsó oxigéntartalékokat is kiölték a levegőből, és természetesen tíz fokkal melegebb is volt a kinti hőséghez képest, de ez sem csökkentett élvezhetőségén.

még több kép

Nem volt sokáig nyugtunk aztán, Nagyharsány tornatermében hasonló szaunával vártak minket a Kaisers TV, Ungarn előadásán. A frappáns mű erősen megköveteli azt, amit angolul willing suspension of disbeliefnek hívnak, és amit magyarra lefordítani lusta vagyok: 1881-ből egy szeánsz alkalmával hipnózis útján 1848-ba csöppen főhősnőnk, ahol a császári tévécsatornához, későbbi nevén Magyar Nemzeti Élőkép Vibránchoz kerül. Lényeg a lényeg, passzentosan megszerkesztett darab, csak a revizionista vágyálom céltalan, miszerint Magyarország egyetlen taktikai hiba kijavításától Európa csillagává válik. Márpedig mivel erre fut ki az egész, céltalanná válik valahol a darab maga is. Különben viszont tiszteletem a színészeknek azért, hogy dolmányban is panasz és hiba nélkül adtak le egy két órás programot abban a szörnyű fülledtségben.

Este viszont már hűvösben, a szoborpark szabadtéri amfiteátrumánál néztük meg a Caligula helytartóját. Nagypál Gábor és Fodor Tamás párbeszédjeiről szólt igazán az egész: kiemelkedő színészi teljesítményt kaptunk egy amúgy néhol erőltetett rendezésű műsorban. Közjátékok ide vagy oda, a darab maga pedig egészen mély vizsgálata a vallásnak, az identitásnak, a lelki egészségnek és a mártírságnak, illetve egészen pikáns módon abból sikerül tragédiát kifacsarnia, hogy a végén jobb helyzetben maradnak a szereplők, mint ahogy kezdték.

Örülünk, hogy az olvasó tűrte a bő lére eresztett mai cikket, és eljutott a zárszóig, de Petőfivel ellentétben mi nem a befejezésben, hanem a tartalmi részben vagyunk jók, úgyhogy minden ceremónia nélkül, ennek a beszámolónak itt van vége.

Sándor Júlia fotói