Július 25-én nyitotta meg kapuit a debreceni Campus Fesztivál, Kelet-Magyarország legnagyobb zenei rendezvénye, amiért érdeklődők ezrei lepték el az egyébként csendes Nagyerdőt. Azonban úgy tűnt, a nulladik nap csak rákészülés az igazi fesztiválhangulatra.


Délután öt óra körül léptünk be a helyszínre. Teljes a nulladik napi hangulat. Olyan pangás volt, hogy unalmunkban végül egy fogászati ellenőrzésen kötöttünk ki. A civil sátrak közül még csak néhány működött, az Európai Nyelvek Utcáján pedig még a színpadot és a sátrakat szerelték össze a délutáni órákban. A főbb helyszínek sem éltek még, a nyolc tervezett helyszín közül a Víztorony Pódium is csak kialakulóban volt. Ez nem is gond, hiszen aznap sem ott, sem a Pepsi Nagyszínpadon nem voltak programok, így csak félgőzzel kezdtünk neki a napi programtervezésnek. A T-Com, úgy tűnik, igen aktív résztvevője a hangulatteremtésnek: nemcsak színpaddal és pihenőhelyekkel járultak hozzá a fesztiválhoz, hanem egy (?) méter magas óriás csúszdával is, amely azonban, úgy tűnik, nem éri el a kívánt hatást, hiszen az erre vállalkozók többsége egyetlen hang nélkül csusszant le a magenta színű építményen.

Egy óra múlva mi is a Telekom Terasz fehér designos sátrába kötöttünk ki, hogy végighallgassuk a Frenk koncert végét, ami bár nem mondható élvezhetetlennek, de a közönség nagy számát inkább köszönhették a közben zuhogni kezdő esőnek, mint saját népszerűségüknek, amit az is jelzett, hogy még az első sor sem csápolt senki. A banda lassan lepakolt, és a Nemjucinak adta át a terepet. Németh Juci igyekezett mindenféle módon hangulatot teremteni: lila fényes cicanadrágban és rendszerváltás előtt divatban lévő, szintén lila trikóban. Mintha edzéshez öltözött volna. Még néhány aerobikos mozdulatot is beépített a perfomance-ába, ám az egész mégis inkább a vonaglásról és a szexualitásról szólt. Csakhogy ezúttal neki hamarabb lett orgazmusa, mint a közönségnek. Ahogy meg is jegyezte, kicsit olyan a hangulat, mint egy céges team buildingen. Mindenki inkább iszogatott és beszélgetett hátul. Egyedül talán az első sor igyekezett minél inkább megmutatni magát, főképp, ha egy-két fotós úgy döntött, hogy néhány közönségképet máris lekap. Persze nehéz is hangulatot teremteni, hiszen az angol nyelvű szöveget mégsem skandálja úgy a közönség. A koncert alatt oldalt jucituri néven Németh Juci által turkált és Nemjuci márkával fémjelzett ruhákat lehet megvásárolni, amelyek után nem is kevesen érdeklődtek.

De ami nem sikerült a Nemjucinak, azt elhozta az Anna and the Barbies (és persze az idő múlásával együtt nyilván az alkohol megnövekedett mennyisége is). Az énekesnő nagyszerűen nézett ki: a szemét egy piros testfestés fedi, a hajában három toll és fekete ruha, igazi indián stílus. A második számnál itt is megindul az orgia, Anna lejött a színpadról meztelen embereket keresve. A fiúk nagy lelkesen vették le legalább a felsőjüket, ami néhány lányról is lekerült, majd guggolva próbálják az énekesnőhöz minél közelebb átélni az együtt légzés élvezetét. A művelet végül az egyik srác érzelmes „Kibaszottul szerelmes vagyok beléd” vallomásával zárult. És még ha a koncert összeállítása számukra már megszokott is, hiszen a fotós barátnőm elárulta, hogy a tavalyi SZIN-en is ugyanez volt a koncepció. Mégis újra és újra eléri a kívánt hatást. A koncert éppen azért élt jobban, mint a Nemjuci, mert Pásztor Anna igyekezett nem csupán ironikus megjegyzésekkel tüzelni a hangulatot, hanem feléleszteni a még szunnyadó energiákat, miközben egyre többen léptek a színpadra.

Az Ocho Machónak már csak annyit kell tennie, hogy learatja a felfokozás babérjait, amit ők a reggae hangulatú koncertjükkel meg is tettek. Persze itt is érezhető volt a különbség a slágerekre való tombolás (Jó Nekem, El Mundo Fantastico) és a kevésbé ismertebb számok között, de ez volt az a ritmus, amit mindenki keresett. Viszont a számok akusztikus végét olyan hosszúra nyújtották, hogy a végére mindenkinek elege lett az ugrálásból. Ekkor már elhomályosult tekintetek jöttek velünk szembe, aminek kicsit örültem, főleg a délutáni pangás után. Éjfél körül még átnéztünk a Pepsi Bárba, amit ötletesen a pálinkaház mellé állítottak fel. A Bárban a diszkók nagy slágerei szóltak, például Michel Telóval és az Aviciivel. Néhány szám után meguntuk ezt, és ott hagytuk ismerőseinket, akik még a Call Me Maybe-re vártak. Számunkra érdekes zenekart már nem találtunk a kínálatból, úgyhogy lassan hazaballagtunk, éppen beelőzve egy újabb vihart. A holnapi napra leginkább Péterfy Bori koncertje miatt várunk.