Hegyalja 3. nap

Nem csak kenyérrel él az ember — de az sem elhanyagolható szempont, tanultuk meg a Hegyalja fesztivál harmadik napján, miközben végigzúztuk a legmetálabb napot. A Sonata Arctica az észak dallamát játszotta, a Skindread szétzúzott, a Biohazard énekese pedig fejjel lefelé lógva játszotta a legkeményebb metált, amit valaha hallottunk.

Több kép a Facebook-on!

A harmadik nap tehát a metál, punk és rock’n’roll napja volt, amire hosszú alvással és civil utcával készültünk, azonban kihagytuk a szokásos pizzát a Makk Marci Pizzériában, ami utólag súlyos hibának bizonyult. Délután egy körül értünk a fesztivál területére, ahol megnéztük a civil utcát, ami az általam látott fesztiválok közül a legkisebb ilyen jellegű terület, de a viszonylag egységes koncepció miatt ez egyáltalán nem volt zavaró. Látszott, hogy a szervezők elképzelése szerint a civil területnek azt kellett kommunikálnia, hogy Tokaj-Hegyalja egy környezetvédő és környezettudatos régió.
Elsőként a Ifjú Botanikusok Baráti Köre és E-misszió Egyesület sátrában jártunk, ahol egy Csepel bicikli megszerzésének reményében töltöttük ki az “Így kerek a világ!” kvízt. A nem túl bonyolult totókérdések kitöltése közben azt kellett volna megtudnunk, hogy a környezetvédelem, a környezettudatos közlekedés és gazdálkodás, valamint a természeti értékek tisztelete teszi fenntarthatóvá a fejlődést. Az a tény azonban, hogy az aktivistának fogalma sem volt, hogy mi a különbség az extenzív és az intenzív állattartás között, és előbbi miért környezettudatosabb (az extenzív, ti. legeltető állatartás a legelés és természetes trágyázás révén segít fenntartani a legelők biodiverzitását), némileg hiteltelenné tette a projektet, de még reménykedünk a Csepel drótszamárban.


A második sátor a Levegő munkacsoport sátra volt, akik arról próbáltak minket meggyőzni, hogy a lakások levegője tele van pusztító anyagokkal, amelyektől meg kell óvnunk magunkat és szeretteinket, többek között rendszeres szellőztetéssel. A magunk részéről ezt meg tudjuk ígérni (azt, hogy innentől csak kezeletlenfa-bútort veszünk, kevésbé), és még környezettudatos szúnyogsprét is szereztünk. A levegőfetisiszták után a Tiszatáj Környezet és Természetvédelmi Közalapítvány sátrába mentünk, akik először azt a vicces játékot ajánlották, hogy halásszunk egy mélytányérból papír halakat, de mi inkább a kvízt választottuk, amiből megtudtuk, hogy az 1990 óta üzemelő természetvédelmi zóna holland és EU-s pénzekből különböző egzotikus hangzású, hungarikumnak számító állatfajokat véd, amelyekről mi név alapján azt sem tudnánk eldönteni, hogy repül vagy úszik, esetleg a kettő egyszerre. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület sátrába azért tértünk be, mert abban reménykedtünk, hogy meg lehet nyerni a kitett égetett zománc kitűzőket (értelemszerűen különböző őshonos madárfajtákat ábrázoltak), azonban azokat csak 500 Ft adomány ellenében adták volna, viszont rövid teszt kitöltése után, amiből megtudtuk, hogy a túzok a legnehezebb repülni képes madár, és a vándorsólyom gyorsabban repül, mint ahogy a gepárd fut (mondjuk zuhanórepülésben, úgyhogy kicsit cheater ez a sólyom), kaptunk madaras matricákat: hurrá.

A civil utcás kalandunk végét a Nukleáris sátor jelentette, ahol elfelejtették kitenni az agitprop logót, pedig nem lett volna túlzás. Miközben egy tesztből megtudtuk, hogy a gravitációcsapda az a hatás, ami a nagy mozgási energiával rendelkező plazmát a csillag belsejében tartja, magunk civilcsapdába kerültünk, mivel a legfontoskodóbb és legszétcsúszottabb sátorba tértünk be. Miközben láthatóan mindenki vagy másnapos, vagy részeg volt, az egyik BME-s hallgató a barátnője kezére hennázott ábrán magyarázta el a láncreakciót, ezzel párhuzamosan a fejünk felett átrikoltva rendelt vodkát a spanjától. Ez különösen azért volt sajátos, mivel tisztában voltunk a láncreakció lényegével. A sátor csúcspontja az volt, amikor ugyanez a fiatalember a japán kormány jelentését felülbírálva kijelentette, hogy Fukushima nem emberi mulasztás eredménye, hanem természeti katasztrófa volt, így nem fogadja el a válaszunkat, és nem nyertünk semmit. Különös.

Miután kiszabadultunk a nukleáris sátorból, a Beatrice koncertjére mentünk, ami számomra a fesztivál legértékelhetetlenebb mozzanata volt. Az előző napi PASO koncert közönségének nagyjából kétszerese tombolt Nagy Feró enyhén hamiskás hangjára, amint kék ingben, rózsaszín nyakkendőben csinálta a bulit a színpadon. Mellesleg nehezen tudtuk elnyomni azt a sejtést, hogy Feró masszívan részeg. Részünkről nem értettük a jelenséget, fura a világ. Közben megéheztünk, és kipróbáltuk a Fornetti reggeliző szolgáltatását, ahol 600 Ft-ért 30 dkg péksüteményt vettünk, de nem laktunk jól. A Beatrice után a Supernem a Tudományos fantasztikus pop lemezéről játszotta a talpalávalót, ami mellett persze pár klasszikus is megszólalt. Ez a koncert elég éles váltást képviselt a Beatricéhez képest, feszes ritmus, pontos játék jellemezte a zenéjüket.

A 30Y koncert előtt hangzott el a fesztivál legkülönösebb beszélgetése: egy erős harmincasnak kinéző, tetoválása alapján a nemzeti radikális oldalt erősítő csutkarészeg figura megpróbált meggyőzni arról, hogy a 30Y egy gyenge Kispál-utánzat, majd mikor elmondtam, hogy nem tartom kritikátlanul tarthatónak ezt az álláspontot, megkérdezte, hogy zenész vagyok-e, nemleges válasz után pedig megállapította, hogy pesti, és legyintve és szitkozódva elvonult. Maga a koncert hozta a szokásos formát, nem éreztük úgy a VOLT után, hogy sokkal többet kaptunk, de kevesebbet se. A 30Y felénél átmentünk Depresszióra, akik még mindig a magyar rockzenei élet egyik legszínvonalasabb képviselői. Az új albumról és régebbiekről is játszottak, a közönség tombolt, a dallam és az ének, a dob és a gitárszólók pontosan azzal a frissességgel szóltak, mint tíz évvel ezelőtt. A két koncert között kipróbáltuk a Pepsi Nagyszínpad sarkánál a mangalicatepertős kenyérlángost, ami finom volt, de nem pótolta az ebédet.


A Nagyszínpad következő fellépője a finn Sonata Arctica volt, akik a karakteres északi metált csúcsszínvonalon képviselték. Érdekes módon az angol nyelv nem jelentett problémát a közönségnél, elsőre követték a frontember utasításait. Ugyanez nem volt elmondható az ebben az idősávban játszó newporti reggae-hip-hop-metal banda koncertjéről, ahol hiába ugrált és ordibált a frontember, csak jó ötperces késéssel reagált a közönség, bár lehet, hogy ez nem csak a nyelvtudáson múlott. Amúgy maga a koncert hihetetlen erős volt, minket megvettek kilóra.

Azt gondoltuk, hogy ennél keményebb már nem jöhet, de alábecsültük a Biohazard képességeit. A metal-hip-hop-HC punk banda koncertje brutális zúzás volt, ami egy darabig nagy élmény volt, de olyan húsz perc után kezdett frusztrálóvá válni, hogy konkrétan képtelenek vagyunk megkülönböztetni egymástól a számokat, illetve megtippelni, hogy az aktuális zene az iowai traktorokról vagy pusztító jégviharról szól. Az azonban biztos, hogy az énekesük a leghardcoreabb arc, aki az egyik számot a színpad tetőszerkezetére felmászva, tizenöt méter magasan fejjel lefelé gitározva tolta végig. Mindenesetre minket meggyőztek, hogy az elmúlt négy évet nem semmittevéssel töltötték, megígérték, hogy 2013-ban újabb albummal jelentkeznek.
A Biohazard után végleg megéheztünk, és kimentünk Tokajba egy jó lángosra, de két fröccs után kidőltünk, és kihagytuk Ludmilla partyját, amit sajnáltunk, de megtanultuk, hogy a sikeres fesztiválnapnak egyik kulcsát a jó zenekarok adják, ami adott volt, a másik viszont a teli gyomor, ami kimaradt.