Hegyalja, 2. nap

Továbbra is bormámorban úszik a Hegyalja. Második napra már mindenki kényelmesen belakta a fesztivált, szomjas punkok vártak arra, hogy örökbefogadják őket. Péterfy Bori is visszatért, és bár a felhőszakadás elfújt néhány sátrat, a hangulaton nem hagyott nyomokat.

A második nap reggelén arra ébredtünk, hogy közvetlen szomszédaink csomagolnak, mivel barátjukat, akit változó intenzitással a 0. nap óta kerestek, a Tiszából fogták ki holtan. A 23 éves fiú azok közé a fesztiválozók közé tartozott, akik egy-két napos beforepartyt tartottak a konkrét rendezvény előtt, és hétfőtől a tokaji kocsmákban használták ki a város adottságait: vélhetőleg eközben történt a tragédia. Előzőleg hétfőn egy szintén a beforepartyra érkezett 23 éves fiatalember a közeli strandon a stégről a Tiszába ugrott, és nem bukkant fel többet.

Több kép a Facebook-on!

Ha összehasonlíthatatlanul kisebb mértékben is, de mindenkit megtépázott a mulatság: meglátszottak a fesztiválozókon az első nap nyomai. Kezdtek kialakulni a fesztivál állandó arcai, akik gyakorlatilag folyamatosan egy helyen tartózkodnak, és tereptárgyként hivatkoznak rájuk (“akkor találkozunk a szőke raszta srác mellett…”). A sátram közelében láttam egy lányt, aki minimum tíz órán keresztül egy helyben ült. A legkeményebbeken már kezd úrrá lenni a pénztelenség, a 400 Ft-os literenkénti áron bort áruló bolt előtt (ahol a pultos maga próbálja meg lebeszélni az embert erről az árkategóriáról) “fogadd örökbe a punkot” akciót indítottak: 2000 Ft-ért védelmünkbe vehetjük bármelyik taréjost. Hogy pontosan milyen előnyökkel jár egy ilyen tranzakció, nem világos, de lehet, nem is szeretnénk tudni.

A csütörtöki napot a kötelező reggeli fröccs után, a Magashegyi Undergroud koncertje előtt a Ganxsta Zolee és a Kartell közönségtalálkozón kezdtük, ahol megtudtuk, hogy egy teljesen új zenekarrá változtak, és most már nem hülyéskednek, hanem komolyan zenélnek. Mivel sajnos nem vagyok tisztában az eddigi munkásságukkal, ezt látatlanban elhittem, az biztos, hogy nagyon magabiztosnak tűntek. A Magashegyi koncertje még az előző napi Csíknál is korábban, 16.00-kor kezdődött, így a zenekar is inkább lazábbra fogta a ritmust, az ebben az idősávban szokásos számú közönségnek kellemes dallamokkal szolgáltak. Mi a magunk részéről elégedettek voltunk, a kedvenc számainkat mind hallottuk.


A két koncert között a felhalmozott Inmediós kuponjainkkal ipari méretű kitűzőgyártásba fogtunk (1 fröccs = 1 kitűző), és legyártottuk kedvenc könyvünk, kedvenc zenekarunk és kedvenc ógörög idézetünk rajongói kitűzőjét. E közben derült ki, hogy a hely különös irányelvei szerint olyan kitűzőt gyártathatok, ahol egy négykézláb, kezében söröskorsóval mászó ember részegségre utaló felirattal szerepel, de a szex és drog kifejezés nem jelenhet meg a kitűzőkön. Végül is megértjük a marketingeseket, hogy nem akarják a nevüket adni mindenféle obszcenitáshoz, de azért egy fesztiválon kissé vaskalaposnak éreztük a meghúzott határt.

A Magashegyi után a PASO lépett színpadra, még mindig rekkenő hőségben, ami meg is látszott a zenekaron: tudom, hogy szinte abszurd ilyet mondani, de rendkívül öregurasan kezdték a fellépést, mintha őket is megviselte volna a fesztivál: Tóth Kristóf, a frontemberük nagyjából az egész koncert alatt ugrált annyit, amennyit egy normál koncerten egy szám alatt szokott. Persze lehet, hogy ez a lassabb kezdés annak is köszönhető, hogy a koncert első felében az új, Lovemonster (2012) albumról származó számok domináltak, amit a közönség értelemszerűen nem ismerhetett még olyan jól, míg a legnépszerűbb számaikat inkább a koncert végére hagyták. Ezt az elméletünket alátámasztani látszik, hogy a ráadásban a teljes közönséget megmozgatták. Mivel ez volt az idei első PASO koncertem, nem tudom, hogy a megszokott hangerőmérős poén (ti. egy fiktív eszköz állapítja meg a közönség által keltett zaj alapján, hány ráadás szám lesz) koncepcionálisan hiányzik-e az idei turnéból, vagy csak már nem volt kedvük a játékossághoz.


A két koncert közti szünetet kihasználva igénybevettük az Inmedio sátor kuponját, és 4000 Ft-ért megnéztük, hogy mit tud a Parapark kamionja. Annak ellenére, hogy a szlogenjükön (Bevállalsz egy zárthelyit?) még van mit csiszolni, óriási élmény volt számunkra ez a hely, és be kell valljuk, még soha nem éreztük magunkat ennyire James Bondnak, Sherlock Holmesnak és Jack Bauernek egyszerre. A létesítmény lényege, hogy bezárnak egy konténerbe, ami belülről egy trükkös hi-tech irodának van kialakítva tele lakatokkal, széfekkel, számzárakkal, és a bent lévő 2-4 embernek az a feladata, hogy 40 perc alatt megoldjon minden feladványt, megszerezze az arany mikrofont az egyik széfből, és áthelyezze egy másik széfbe. Miközben bent próbálkoznak az emberek, kintről a játékvezető kamerán figyeli őket, és ha úgy látja, hogy rossz irányba tapogatóznak, tippekkel látja el őket. Tulajdonképpen a klasszikus point-and-click szerepjátékok életnagyságú verziójáról beszélünk, mindenkinek, aki szereti az ilyen nyomozósdit, csak ajánlani tudjuk. Egyetlen kritikai megjegyzésünk lenne: a 40 perc nagyon kevés, ha 60 percünk lett volna, sok mindent kitaláltunk volna segítség nélkül is, amit így csak segítséggel sikerült.


Miután szerencsésen kijutottunk a konténerből, egyenesen a Péterfy Bori koncert közepébe csöppentünk, ami hozta a szokásos elvárt színvonalat. A hallgatóság az elejétől a végéig hatalmasat bulizott, nem volt üresjárat, mindig megvolt a kapcsolat a közönséggel. Magunk is együtt énekeltük Borival a Szembogár vagy az Ópium szövegét, relatíve passzív hozzáállásunk ellenére maximálisan megfogott minket a koncert, és a kém-betörő-nyomozó énünket hamar a sanzon-rock-rajongó identitás váltotta fel. Tulajdonképpen csalódást csak az okozott, hogy a várakozással ellentétben a szeptemberben megjelenő új lemezről egyáltalán nem hallottunk dalokat, még az egy héttel korábban kiadott Csodaidőt sem, bár ez utóbbinak lehet, hogy csak a figyelmetlenségünk az oka.

Péterfy Boriék után a Kowalsky meg a Vega lépett fel, akikről a magam részéről nem sok érdemlegeset merek mondani, mert ez a fajta zene nagyon messze áll tőlem, azonban a többiek szerint korrekt koncertet hallhattunk. Összesen két dalt énekelt közösen FankaDelivel, aki határozottan szalonképesnek tűnt, úgyhogy tulajdonképpen lehet, hogy érdeklődéssel várjuk a készülő közös albumot.


Kowalsky után az Everlastot kihagytuk, mert a Grammy túl mainstream, helyette a közeli tokaji borozók felé vettük az irányt, és nagy várakozással tekintettünk az estének, mivel a Parov Stelar, a Bohemian Betyars és Palotai fellépése még hátra volt. A várakozásunkat valószínűleg sokan osztották, mert a város tömve volt borozó, vagy a bor jótékony hatását magányosan, esetleg párosan élvező fiatalokkal. Ennek ellenére a sors nem így akarta, és tizenegy körül felhőszakadást küldött Tokaj-Rakamazra. A nagyjából 15 perc alatt kitört viharban mindenki (már aki nem vette bulira a dolgot) szaladt megerősíteni a sátrát, de így is sokan pórul jártak: láttunk felborult, letarolt sátrakat, főleg a Tisza-parti kempingben, közvetlen szomszédaink egyrétegű Tesco-sátra sem bírta a gyűrődést és megadta magát a természet erejének. Bevalljuk őszintén, annak ellenére, hogy nagyon vártuk az említett három formációt, és megszakadt a szívünk a Parov Stelarért, nem voltunk eléggé fesztiválarcok, hogy kimenjünk a fél háromig tomboló viharba. Konszolidált magatartásunkkal egyébként sokan nem értettek egyet, és buliztak a zuhogó esőben, azonban tartogathat meglepetéseket a másnap reggel.

Magam is szomorúan tapasztaltam, hogy a sátor ponyvájának kifeszítése közben sikerült összetörnöm kedvenc napszemüvegem, de talán ez még a jobbik eset ahhoz képest, ami egy másik fiatalemberrel esett meg, aki befogadott estére a közeli sátrába két lányt, akikről csak reggel derült ki, hogy testalkatuk nem konvergál a társadalmi normákkal. Ezt a tényt a srác mókás barátja azzal kommentálta, hogy a Micimackó főcímdalát kezdte el nagy kacagás kíséretében énekelni: “Hajnalodik, kiugrom az ágyból, a barátom már vár reám! Én kedvelem őt, nagyon kedvelem őt, hisz ő mackó…”