Nehezen lehet újat mondani Rippl-Rónai József művészetéről. A Magyar Nemzeti Galéria szeptember 23-ig látogatható időszaki kiállításán szereplő grafikái azok, amik: grafikák, s ennek megfelelően kell őket néznünk. Grafikát nézni azonban korántsem olyan egyszerű feladat!

A Nemzeti Galériában 2012-ben Ferenczy Károly mellett Rippl-Rónai a főszereplő. Az állandó kiállításon látható tíz festmény és az ugyanebben a kiállítótérben, a grafikai kabinetsorban elhelyezett ötvennégy kép az életmű egészébe nem nyújt ugyan teljes körű betekintést, arra azonban alkalmas, hogy eltöprengjünk, van-e, és ha van, mi Rippl-Rónai aktualitása. A modern magyar festészet Ferenczy melletti megteremtője? Aki Fülep Lajos óta (még 1998-ban megrendezett életmű-kiállításán is) egyedül alkalmas arra a magyar művészek közül, hogy egy Cézanne-nal vessék össze? Franciás könnyedségével idegen test a korabeli magyar művészetben? Vagy sikerére ráülő, vidékre költöző úr, aki azért bajsza alól mosolyogva fél szemét a pesti művészéleten tartotta? A válogatás ugyan ezekre a kérdésekre nem ad választ, egyszerre ad azonban betekintést a művész személyes kapcsolataiba, változatos, spontánnak tűnő módszereibe és eszközeibe, ráadásul az alkotóra irányuló figyelemre is reflektál: rákérdez arra, hogyan s miként kerültek közgyűjteménybe, váltak ma is megtekinthető köztulajdonná ezek a művek. Néhányat maga Rippl adományozott a Szépművészeti Múzeumnak, néhány vétel is akad, a kulcsművek azonban Majovszky Pál (1871-1935) műgyűjtő, újságíró, Petrovics Elek (1873-1945) és Meller Simon (1975-1949) művészettörténészek ajándékai, akik Rippl személyes jó barátai, művészetének méltatói voltak.

A Ferenczy Károllyal való összevetés azért is kínálja magát, mert Ferenczy gyűjteményes kiállítása meghosszabbítva június 17-ig még látogatható volt. Hogy kettejüket teljesen más festői problémák foglalkoztatták, nem szorul magyarázatra. Ám grafikáikban több közös vonást találunk. A dekoratív szerepben felbukkanó vonal mint önálló érték jelenik meg mindkettejüknél, s ugyanúgy a redukció a kulcsszó egy-egy jelentős, időben ráadásul egybeeső korszakukhoz az 1890-es években. Rippl-Rónainál a rajz hol ábrázoló szerepben áll, hol tobzódik az ornamentális formákban, s még emberalakjai is ornamentummá válnak. Ferenczyt viszont nem érdekelte az ornamentika, ő közelebb áll a naturalizmushoz, és rajzai az 1890-es évekből származókat kivéve ritkán önálló képek.

Mindkét művész pályakezdete Münchenhez kötődik, a modern magyar festészet két útja innen indult el. Az egyik Nagybányára vezetett tovább  – ez Ferenczy útja. A másik Párizsba – ez Rónaié, akit a már régóta ott élő Munkácsy vett pártfogásába. A fordulópont 1889: megszületik a Nő fehérpettyes ruhában, és a Munkácsyval való barátság véget ér. Rippl párizsi pályaszakaszának megítélése a modernitás-progresszió mezsgyéjében mozog, eszerint az egyedül üdvözítő út világosan kiolvasható Munkácsytól Gauguinig. Mi sem mutatja ezt jobban, mint azon nevek felsorolása, akikkel Rippl személyes ismeretségben állott: Pierre Puvis de Chavannes (francia szimbolista festő, akit Rippl Munkácsyval ellentétben nagyrabecsült), James Pitcairn-Knowles (1863-1954), Arisitide Maillol (1861-1944), majd a nabik néven ismert Gauguin-tanítványok: Pierre Bonnard (1867-1947), Édouard Vuillard (1868-1940), Félix Vallotton (1865-1925), Maurice Denis (1870-1943), akik Thadée Natanson (1968-1951) szerkesztette Revue Blanche c. folyóirat körül gyülekeztek, ugyanebből a körből az író Alfred Jarry (1873-1907) és Maurice Maeterlinck (1862-1949), valamint Siegfried Bing (1938-1905), aki az irányzat névadójaként ismert Art Nouveau galéria tulajdonosa volt, s végül maga Gauguin, aki Rippl Öreganyám c. képéről nyilatkozott elismerő szavakkal. Párizsban, a művészeti világ centrumában Rippl sikert sikerre halmozott. Budapest, s még inkább Kaposvár mindehhez képest periféria. Rippl nem sok jóra számíthatott Ady magyar Ugarán – a költővel Rippl később jó barátságba keveredett –, mégis hazaköltözött. Az áttörésre 1906-ig várt, ettől kezdve Rippl a magyar művészet integráns része: törzsvendége a Japán kávéháznak, akárcsak Szinyei Merse Pál, Lechner Ödön és Kernstok Károly. (Többüket le is rajzolta egy Petrovics Eleknek dedikált képecskére – A Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre tagjai kiránduláson, 1908.)

Ezt az utat a sikert hozó festmények és iparművészeti tervek mellett a kezdetektől kísérik grafikák, amelyeket Rippl önálló alkotásoknak tekintett. Ezeket nézve először is szembetűnő a kreativitás. Bármilyen eszközhöz nyúl is, azt úgy forgatja, hogy a technika önmagától áll Rippl szolgálatába, legyen az szén, ceruza, tus, litográfia vagy éppen indigó. Hogy szálkásan húzott vonalakból áll össze a rajz, vagy szó szerint nagyvonalúan húzott ceruzaszántásból, nem mindegy. A stilizáltság leginkább alkalmazott grafikai műveknél jelentkezik: csempe- és faliszőnyegterv, plakát, meghívó, menükártya, és hozzá esetenként bájos meseszerűség társul (Házak kerítéssel, szőnyegterv, 1895-97 körül). Legérdekesebbek ezért az illusztrációk. Jobban mondva fordított illusztrációk, mivel Georges Rodenbach (1855-1898) versei készültek a Les Vierges című sorozathoz, azaz szöveg jár a kép nyomában, ami jellegzetesen modern jelenség.

A Les Vierges Rippl egyik kedvenc témájához kötődik: nő a kertben. A sorozat alakjai ornamentális jellegűek, egyéni karakterük hiányzik. Nem véletlen, hogy ugyanaz az alak ugyanabban a testtartásban, mintha csak tetszés szerint cserélhető virágmotívum volna, másik képen is felbukkan. A Négy nő kertben (1895 körül) című vonalas füzetlapra rajzolt kép egyik nőalakja az Andrássy Tivadar ebédlőjébe tervezett faliszőnyeg fő motívumává (ornamensévé) válik (Rózsát tartó nő, 1898. A nőalak itt egy másik, korábban szintén előforduló motívummal, a vadgesztenyelevéllel egyesül.) Dekorativitás az elsődleges szempont a többi faliszőnyegterven is, amit szinte megszakítás nélküli kontúrvonalakkal határolt, utólag színezett felületek jellemeznek: Idealizmus és realizmus (1894-95), Krisztus születése és halála (1892-94 körül, ez az egyik legérdekesebb kép apró mérete ellenére is: a középen látható elfolyó kék folt ugyanis a síró, leboruló Mária). Ez utóbbi egybevág a nabik és Gauguin témaválasztásával, a hangsúly azonban a tárgy funkcióján van. Rippl-Rónait élénken foglalkoztatta az iparművészet. Ő tervezte többek közt a Japán kávéház üvegablakait, Andrássy gróf számára pohárszéket, asztalt, és csempe, tányér is készült az ő tervei alapján (Körhinta, csempeterv, 1895-97). A tárgyformálás eszközének tekinthető ornamentika önállósul az Emlékezések tábláján (két változat, 1907), az ismétlődésen alapuló rendszert itt tulipán, pipacs és margaréta alkotja.

Növényt nemcsak az ornamentika miatt ábrázolt Rippl. Tussal készült csendéletek élő és száraz virágról egyaránt ismertek már a párizsi időszakból. (Virágcsokor, 1890-es évek, Anemónák és jácintok pohárban, 1899, Száraz virágok, 1899). Ami az ábrázoló grafikákat illeti, ezek Rippl életébe nyújtanak betekintést. (A csendéletek is. Rippl többször megörökítette kedvenc fehér vázáját, amivel le is fotóztatta magát). A téma bármennyire is hétköznapi, azt a Párizsi útkaparók (1898) átrajzolt csákányai mutatják, hogy Rippl tudatosan kereste a kiegyensúlyozott kompozíciót. A Szőnyegszövő nő (1890-95 körül) Henri de Toulouse-Lautrec stílusát idézi, s ennek a stílusnak a továbbépített tanulságai a többi nőábrázoláson láthatók (Női modell, 1890, Beatrix, Táncosnő, mindkettő az 1890-es évek végéről, Clotilde Maillol portréja, 1899). Megejtőek a már Kaposváron készült rajzok. Általuk megelevenedik az az idillikus környezet, amit Rippl családi és baráti köre alkotott a festőivel társuló anyagi sikerekből megvásárolt Római-villában. Beszéljenek a képcímek: Lajos, Margit, Lazarine hallgatják Liszt rapszódiáját (1910), Laschmann bácsiék (1910), Fenella, Rippli bácsi (1910), Gitározó nő (1910 körül). Megjelenik Lazarine Baudrion, a festő élettársa és egy életen át hű kísérője (a faliszőnyegek kivitelezőjeként alkotótársa is), valamint fogadott lányuk, Anella. Éppen csak a festményekről ismert kutyák, Flox és Filox hiányoznak.

Ezt az idillt dúlta fel az első világháború, aminek végeztével már semmi sem volt a régi, még a családi idill sem. A kiállítás záróképe, a Pitacco hegedűművész elmondja szenvedése történetét (1915) hatalmas méretű szénrajz, amely klasszikus kompozíciójával, témájával és technikájával is kilóg a többi kép közül, de ezért és épp ezért méltó lezárása a kiállításnak.

A kiállítás 2012. szeptember 23-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában.

A fotókat Kirilly Gergő készítette.