A Punnany Massif korrekt, a HS7 sótlan volt, a Vad Fruttik a magyar Muse, és Kiss Tibi szeret menőzni a gitártudásával. Kisorsoltuk a LÁJKÉRT könyv akciók nyerteseit a FÉLonline.hu kultsátránál, majd elittuk az utolsó takarékpontunkat is, és végre hazamehetünk a lakásaink hűvösébe. Ennyi volt az idei EFOTT. Koncertbeszámolók alább.

Több kép a negyedik napról

A nagyszínpadon a közönségnyak-barnító 17:30-as időpontot a Punnany Massif kapta. Aki nem ismerné a pécsi hip-hop együttest, annak röviden: ők a soul-alapú, egyszerű sémákra épülő hip-hop helyett folkosabb, kísérletibb hangzásvilággal törtek be a köztudatba, és most is pont ezt nyújtották. Akinek kenyere ez a stílus, az legfeljebb csak annyiban csalódhatott, hogy néhol erőtlennek tűnt a bőgő és a dob hangosítása, illetve abban, hogy a késés miatt húsz perccel többet kellett a hátát süttetnie.

Utánuk, héttől (illetve a késéssel számítva hét húsztól) a Heaven Street Sevennek volt pofavizitje a színpadon, és mint a pofaviziteknél szokás, valóban csak annyi energiát öltek a fellépésükbe, amennyi nélkül nem lehetett megúszniuk. Félreértés ne essék, egy ilyen nagy kaliberű zenekartól elvárható profizmussal végezték a dolgukat, de nem volt semmilyen lelkesedés az előadásban, sem a zene, sem a közönség, sem a fesztivál iránt. Szűcs Krisztián néha számokon át nem szólt a közönséghez, és ha igen, akkor se volt nagyon meggyőző, a számok maguk pedig ugyanúgy hangzottak, mint már ezerszer előtte. Ne mondja senki, hogy élvezetre képtelen sznob vagyok, a Mikor utoljára láttalak közben a hideg futkosott a karomon minden fülledtség ellenére is—de ezt én a dal nagyszerűségének tulajdonítom inkább, mint a produkcióénak. Mondjuk ki, ez gyenge, élettelen koncert volt.

A 20:30-as blokkban újfent a magyar alter szcéna egyik nagyját lehetett látni. Sajnos én körülményeim áldozataként a Vad Fruttiknak csak a ráadás-számaira értem vissza, de azok legalább jók voltak. Kérdésemre pedig, hogy milyen volt a koncert, egy ismerősöm kikiáltotta a zenekart a magyar Muse-nak. Hogy ez mit jelent, azt az olvasóra bízom, de én mindenképp pozitív kritikának veszem.


Több kép a negyedik napról

Az esti nagy Quimby koncerten azonban már én is, a zenekar is száz százalékban jelen voltunk. Nagyvonalú áthangszerelések és egészen virtuóz szólók mellett azt is tapasztalhattuk, hogy mindkét énekes hangja csak markánsabb lesz az évek múlásával, illetve hogy hiába poposabbak a zenekar újabb számai, már visszavonhatatlanul élő legendákkal van dolgunk. A koncert fénypontjai között említendő Kiss Tibi legjobb trombitautánzó hangjának és Kárpáti József trombitájának szólópárbaja a Ventillátor Blues-nál, vagy a dobszóló és közjáték a Libidó közepén, de bármelyik pillanata az előadásnak ugyanúgy kiemelhető lenne, és semmivel sem lennék kevésbé elégedett. Az egyetlen dolog, amibe őszintén bele akarok kötni, az az utolsó utáni számként eljátszott Kiss the Sky. Kiss Tibinek üzenjük, hogy elismerjük, hogy tud gitározni, de ne képzelje magát rögtön Jimi Hendrixnek. Hiába van benne a szám címében a vezetékneve, a zene nem csak róla szól, és a gitármaszturbáció egy bizonyos ponton túl már a közönség számára sem szórakoztató.

Vasárnap tehát már csak a pakolás, a hazaút, és a fájdalmas másnap várt ránk. Mindent összevetve azt hiszem, annyit kijelenthetünk, hogy az idei EFOTT a szervezés masszív hiányosságai ellenére sem volt teljes kudarc. Két kihagyhatatlan nagyszínpadi koncert és számos emlékezetes előadás kárpótolt a szenvedéseimért és bosszankodásomért, de annyit azért kérek, hogy a jövő évi fesztiválon ne nullszaldóra jöjjünk ki.