Gondolatok az Erasmus Kollégium Zenei megértés workshopjáról (jún. 8.)

Aki néhanapján megfordul ilyen körökben, hamar észreveszi, hogy a művészek, esztéták és filozófusok általában ugyanarról vitatkoznak. Hamar feltűnik az embernek az is, hogy bár a problémáik jellemzően egyformák, a megoldások ügyében általában nincsenek egy hullámhosszon. Ha a filozófus belehallgat egy beszélgetésbe, amiben költők társalkodnak a “jelentés” fogalmáról, hajlamos lehet magában kuncogni, és gyakran szívesen ajánlana a beszélgetők figyelmébe egy-két szerzőt, akiknek az ismerete nélkül – úgy véli – nem sok remény van az értelmes diskurzusra. Ha pedig a költők ne adj’ Isten észreveszik (ó, de még hányszor észreveszik), hajlamosak udvariasan megjegyezni, hogy a filozófia csak “a felszínt kapargatja”, és a valódi, mélyebb igazságokat csak a költészet képes kimondani.

Ez alapján erős volt a gyanúm, hogy ha esztétákat, művészeket és filozófusokat összeeresztünk egy közös vitában, abból semmi jó nem sülhet ki. Múlt pénteken, június nyolcadikán volt alkalmam tesztelni is az elképzelésemet az Erasmus Kollégium Zenei megértés névre keresztelt workshopján, ahol zeneszerzők, zenekritikusok, esztéták és filozófusok egyaránt megjelentek, hogy tisztázzanak néhány kérdést a – micsoda meglepetés – zenei megértésről.

Az eseményt az Erasmus Kollégium Analitikus művészetfilozófia és Zeneesztétika kutatócsoportjai szervezték. A workshop három szekcióból állt, egyenként “A zenei jelentés, amit megértünk”, “A zeneelméleti tudás szerepe a zenei megértésben” és “Zenei jelentés és kimondhatatlanság” névre keresztelve. Az egyes szekciókat az irányadó kérdések felolvasásával indították, majd három előadó mondott el egy-egy negyed órás(nak szánt) vitaindítót, amelyről azután a jelenlévő – meglehetősen szép számú – közönség hosszan elvitatkozgatott.

A hipotézis tehát adott volt: ha ezek így egy helyre összejönnek, akkor a vége ordítozás, félreértés, vérfürdő lesz. Már az első előadás alatt, amikor az előadó szájából elhangzott az “A jelölő válik végtelenné azzal szemben, amit szimbolizál” mondat, éreztem, hogy elindultunk lefelé a lejtőn: hallani véltem, ahogy a közönség soraiban ülő, világosabb érveléshez szokott filozófusok agyerei lassan repedeznek. De a hangulat hamar felengedett, amint Horváth Balázs zeneszerző lépett a színpadra, aki a könnyű és elektronikus zene komolyzenébe való bevonásáról beszélt. Az élvezetes zenei betétekkel tűzdelt előadás után Molnár Szabolcs zenekritikus olvasta fel szellemes esszéjét, amely amellett, hogy hangos nevetésre ingerelte a közönséget, néhány igen fontos kérdést is felvetett.

Eddig a dolog, gondoltam, jól halad, és ez a véleményem a vita alatt sem változott. Tényleg úgy tűnt, hogy a legkülönbözőbb helyekről érkező tudósok, műkedvelők, művészek a legkülönfélébb irányokból közelítve igyekeznek megoldani a felvetődő problémákat. Ki hozzáértően, ki kevésbé hozzáértően, ki elismerve hozzánemértését, ki tudálékosan, ki egyetlen szellemes megjegyzés erejéig, ki túlontúl hosszasan. Mindenesetre haladtunk.

Ugyanígy kellemesen-szellemesen telt a következő szekció is, érdekeseket tudtunk meg Halász Pétertől a zeneoktatás szűkkeblűségéről, Kedves Csanád előadása pedig… nos, be kell vallanom, egy szót sem értettem belőle, de széleskörű hivatkozások történtek Ecóra, Popper Péterre és olykor a zeneszerző kollégáinak hozzá nem értésére, szóval az előadás sejthetően a témánál maradt.

Ezután ütött be a krach. Éreztem én, hogy a filozófusokkal lesz a baj, egyrészt, mert némiképp agresszívabbak a többi állatfajtánál, másrészt, mert nem mindig találják el a közönség igényeinek megfelelő példákat. Igazam is lett: Tőzsér János előadására némiképp vérszemet kapott a közönség. Sejteni lehetett, hogy nem hagyják annyiban a hasonlatot, mely szerint a zeneművek bizonyos szempontból leginkább a sörösüvegekre hasonlítanak. Nem is hagyták: elhivatott esztéták az egyik oldalon, bizonygatván, hogy a sörösüvegeknek igenis van jelentése, kevésbé elhivatott filozófusok a másik oldalon, akik bizonyos fogalmi tisztázatlanságokra igyekeztek felhívni a figyelmet, további, inkább vagy kevésbé átgondolt, de egyaránt rosszul interpretált példák, végül egymás totális félreértése, verbális vita.

Ezen a ponton megszakítanám az események ismertetését – egy ebédszünet és hasonló workshopolás ment még néhány órán keresztül amúgy – és kicsit szomorkodnék azon, hogy valahol mégis bevált a várakozásom. Az ötlet határozottan jó volt: zeneszerzők és filozófusok, zenekritikusok és esztéták, ki-ki a maga fegyvertárával, egyesült erővel ront neki egyetlen problémának, és végül egy nagy összművészeti teljesítményt hoz létre, diadalt arat. Nagyszerű. Nekem azonban úgy tűnik, hogy a távolság ezek között a területek között nagyobb, mint gondolnánk.

Számomra a kétségtelenül kellemes és tartalmas workshop legfontosabb tanulsága sajnos az volt, hogy nem lehet csak úgy leültetni egy nyelvfilozófust és egy zeneszerzőt, hogy beszéljenek a zenei jelentésről. Egy nyelvfilozófus jó esetben évtizedekig foglalkozik a jelentés legkülönbözőbb fogalmaival és elméleteivel, és ötlete sincs, mire gondol a komponista, ha azt mondja, így-úgy új jelentések kerülnek a zenébe. Ugyanígy a zeneszerző is értetlenül áll, ha a filozófus extenziókkal és intenziókkal, explicit és tacit tudással jön neki. Ha nem vagyunk beavatva egymás fogalomhasználatába – és egy egy napos workshop ehhez azt hiszem, kevés –, úgy mégis mi másra számíthatunk, mint hogy félreértjük egymást?

Nem mintha ez a probléma nem vetődött volna fel senkiben. Bárány Tibor például (tudjátok, az Édes hazám szerkesztője, egyébként igen jól képzett nyelvfilozófus) mindjárt az elején felvetette, hogy ugyan már tisztázza valaki az ő laikus agyának, mit kell azon érteni, hogy “zenei jelentés”. A kérdés valahogy keveseket érdekelt, pedig talán ez volt az egyetlen kísérlet arra, hogy az igazi párbeszéd lehetőségét megteremtsék. A helyzet ugyanis az, hogy bár nem tudom pontosan, mi is az a “zenei jelentés”, abban egészen biztos vagyok, hogy a megszólalók közül majdnem mindenki más értelemben használta. Azoktól pedig akik szemlátomást nem ugyanazt a nyelvet beszélik, hogy várhatjuk el, hogy beszélgetni kezdjenek?

Milyen megoldás marad? Talán tartsunk filozófia kurzust a zeneszerzőknek és szolfézst a filozófusoknak? Erre talán nincs szükség, arra viszont – azt hiszem legalábbis – mindenképp, hogy felismerjük: ha ilyen kérdésekre terelődik a szó, baromira nem értjük meg egymást, úgyhogy nem árt óvatosnak és türelmesnek lenni, ha efféle fába vágjuk a fejszénket. Elvégre hogy vitatkozhatnánk arról, mit jelent érteni a zenét, amit hallunk, ha egymást is csak halljuk, de nem értjük?