A tökéletesség azt jelenti, hogy semmi nem kérdőjeleződik meg a képen. Van néhány képem, amelyeken tényleg nem lehet azt a levelet vagy azt a kezet elmozdítani. Ott vannak, ahol lenniük kell. Nincs kérdés, csakúgy, mint az igazán nagy festmények esetében. A tökéletlenséget gyakran érzem a kortárs művészet problémájának. Ez nem anatómiai pontosságot jelent persze; egy Picasso-portré például tökéletes. Egyszerűen nem megkérdőjelezhető. A legjobb képeim esetében nincs kérdés – a mű van.” (Robert Mapplethorpe)

Klasszikus hagyomány és modernség, formai tökéletesség és a társadalmi konvenciók ellen való lázadás szorul egy kiállítótérbe a Ludwig Múzeum retrospektív Mapplethorpe- kiállításán. Mégis letisztult és szép. Harmónia uralkodik a fehér-szürke falak, a fekete képkeretek és az ezer árnyalatú, fekete-fehér képek között.

Robert Mapplethorpe (1946-1989) művészete klasszikus formáival kapcsolódik a modernséghez, örök érvényű megfogalmazási módokhoz folyamodik, ezáltal legitimálva az ellentétes tartalmakat. Maga a kiállítás is ezzel a kettősséggel nyit: a két, 1977-ben készült önarckép, vagyis a művész-író jobb kezéről készült felvételek két egymással gyökeres ellentétben álló, egy időben rendezett kiállításra reflektálnak, egyik sem értelmezhető a másik nélkül. A Holy Salamon Galéria virágcsendéletei, valamint a Kitchen, az alternatív kultúra kiállítóhelyekén ismert galéria férfiaktjai jól példázzák azt a szakadékot, melyre Mapplethorpe klasszikus alapokon nyugvó hidat épített.

Továbbhaladva a tárlaton híres és kevésbé ismert emberek portréival találkozhatunk, Andy Warhol, Cindy Sherman, és Robert Rauschenberg is jelen vannak. Mapplethorpe nem az akkoriban egyre nagyobb teret hódító „leselkedő” művészi gesztust alkalmazza, hanem a modell együttműködésére támaszkodva összhangot teremt a művész-modell-néző háromszögben. Ez a látásmód jellemzi önarcképeit is: az identitáskeresésről szólnak, melyet nyíltan a néző szeme elé tár. Minden ott van a képen, ami fontos, semmit nem titkol el, még azt sem, hogy képei beállítottak, a művész szavaival élve: Egyszerűen nem megkérdőjelezhető.

Mapplethorpe fiatalkori szerelme és élettársa, Patti Smith egész életén átívelő múzsája volt. „Veled mindig összejön” – mondta a művész, és megörökítette a lányt. Igaz, e korai képei még sokszor keltik a spontaneitás érzetét, átszűrődik fotóin a kettejük bensőséges viszonya. Ez az intimitás tűnik majd el a későbbi formakereső, szigorúan esztétizáló műveivel.

Kiállításrendezési szempontból figyelemre méltó a „választható útvonal”, ami egy bensőséges, intim, külön kis folyosóra kalauzolja a látogatót. Itt az 1970-től készített polaroid képek láthatóak, amelyeken közvetlen környezetéből vett modelleket örökít meg. Mire a néző a folyosó végére ér, talán kissé úgy érzi magát, mint egy bennfentes vagy kukkoló, ám ebből hamar kiszakítja a Bill címet viselő 1976-os mű. Két nagyítás, két férfi nemiszerv, a kettő között pedig egy tükör. Egyszerre feleszmél a látogató, magát látja a műben, és elborzad, mert már nem titokban nézegeti a tiltott tartalmakat, hanem ő is kikerült a falra. A nézőnek a műbe való bevonását kezdeményező alkotás a legerősebb elidegenítő hatással bír, arcképünk ebben a környezetben távolabbinak tűnik, mint a későbbi szoborszerű beállítások, melyek Michelangelóval kommunikálnak.

Mapplethorpe későbbi művein a kortárs homoerotikus témákat szigorú, zárt kompozíciókba szorítja, ezekkel az antik és reneszánsz elődökre tett képi allúziókkal adja meg létjogosultságukat a kortárs művészetben. A formát pusztán a cím vezeti vissza a valóságba, mivel szinte mindig a modell nevét viseli. Férfi és női aktok a maguk szoborszerűségükben jelennek meg. A forma itt a fontos, nem a tartalom. Mégis, a tartalom a forma iránti elkötelezettségből rajzolódik ki. A tárlat végén visszakanyarodunk a nyitó képfelvetéshez: virág és akt ellentétéhez. A beállított virágok és nemi szervek között nem kell szakadékot keresni, tulajdonképpen mindkét téma a forma bűvöletében gyökerezik. A virágok lehetnek olyan erotikusak, mint amennyire lehet a forma előtti tisztelgésnek értelmezni egy kontextusából kiragadott testrészt. A kiállításon egy képen, Dennis Speight 1983-as aktján fonódik össze a két szál: erős férfi, aki egy tiszta, letisztult, finomságot sugárzó kálával pózol a kamera előtt. A kép síkját uraló ellentét a művészi erő által rendeződik összhangba.

Mennyire van manapság létjogosultsága, aktualitása a Mapplethorpe-ot foglalkoztató témáknak? Talán nem a homoerotikában kell keresni a választ, ahogyan azt az effajta művészetet elítélők próbálják tenni. Többről van itt szó, és kevesebbről. A nemi identitás kérdése mára már nem olyan tabutéma, mint a harminc-negyven évvel ezelőtti lázadó, New York-i alternatív körökben volt. Így értelmetlen is volna Mapplethorpe műveit pusztán a nemi diverzitás elfogadtatására irányuló kísérletként értelmezni. A valós ellentét nem a kérdés leegyszerűsítéséből születik, habár minden bizonnyal annak fontos kiinduló momentuma. Inkább eszköz, mintsem cél. Ezt bizonyítják virágcsendéletei is, melyek épp annyira készülnek szétrobbanni a feszültségtől, mint a tárgyként fényképezett testrészek. Szétrobbannak, mégis harmóniában teszik ezt. Mapplethorpe művészi keresése is erre irányul inkább: az örök érvényű és a megkérdőjelezhetetlen lefektetése, felállítása.

A kiállítás 2012. szeptember 30-ig látható a Ludwig Múzeumban