Miért olyan jelentősek Robert Mapplethorpe fotói a kortárs fotográfia számára? Miért is érdekes az, ha férfi nemiszerveket nézegetünk többszörös nagyításban egy múzeum falán? Mit kell meglátnunk a nyilvánvaló provokáció mögött, amire érdemes volt két órát áldoznunk az életünkből? Többek között ezek azok a kérdések, amelyekre nem derült fény június 2-án a Ludwig Múzeumban György Péter tárlatvezetésén.

A huszonhárom éve elhunyt Mapplethorpe fotóinak első átfogó magyarországi kiállítása tekinthető meg jelenleg a Ludwigban, de úgy tűnik, hiába telt el már ennyi év, mégse tudnak igazán mit kezdeni ezekkel a képekkel. Azt le kell szögeznem előre, hogy a képzőművészethez mindig csak a műkedvelés szintjén értettem, de erre vannak ugye a tárlatvezetések: ha az ember teljesen elveszne, felkínálnak egy perspektívát a befogadásra, amit vagy elfogadok, vagy nem, de mégis kicsit közelebb visznek a műalkotáshoz. Főleg akkor, ha olyan képekről van szó, amelyek megszületését hatalmas botrány övezte és úgy tűnik, azóta is: bizonyos galériákból kitiltották őket, sőt megkérdőjelezték művészi értéküket. Szóval, ha felmerül a puszta provokáció gyanúja, akkor mondjuk nem árt cáfolatát vagy magyarázatát adni, hogy ennek ellenére vagy ezzel együtt mégis miért érdemes figyelnünk rá, pénzt kiadnunk érte, művészetnek neveznünk. Persze ebben az esetben eleve érdekes, hogy ami a nyolcvanas-kilencvenes évek New York-jában polgárpukkasztónak és botrányosnak számított, mennyire számít annak a 2010-es évek Budapestjén. Vagy egyáltalán, még mindig ebből kell-e kiindulnunk.

A válasz sajnos, úgy néz ki, igen, még mindig. A kiállítás gyönyörűen elrendezett termeiben tematikusan különválasztva szerepelnek a portrék, a virágcsendéletek, Patty Smith és a péniszek, ezzel persze semmi baj nincs. De miért vannak egy fallal külön választva, elbújtatva, sötétbe zárva a szado-mazo „életmódot” tárgyaló polaroidok? Ehhez képest mondjuk a nemi szerveket ábrázolóak, vagy a híres „bikacsökös” kép kifejezetten tág térben jelennek meg. Persze, a bejáratnál előre figyelmeztetnek, hogy a fényképek nyíltan szexuális tartalmúak, tehát a fiatalkorúak lehetőleg felnőtt kíséretében látogassák a kiállítást. Ennek eleget téve legalább három-négy öt-hat év körül kislány rohangál fel-alá a fekete férfi farkak között, ami mindenesetre elég érdekesen alakíthatja a jövendőbeli szexuális életüket (na, nem mintha apu pornókazettáinak megtalálása kisebb sokk volna, de azért engem érdekelnének ezek anyukák által tartott korai felvilágosítások). Ha tehát mindössze a kiskorúak védelme lenne a célja az (el)takarásnak, a különválasztást egyszerűen nem értem. Nem értem, hogy egy megkötözött bácsi mivel okoz nagyobb traumát, mint egy hatalmas fekete pénisz egy fehér kézben. Azért mindkettő feldolgozásához kell egy bizonyos életkor, na meg némi tapasztalat. Ha valaki nem akarja még szembesíteni a gyerekét a felnőtt lét ilyetén megpróbáltatásaival, hát ne tegye – ne hozza el egy Mapplethorpe kiállításra.

De hagyjuk ezt az oldalt, és gondoljunk inkább a felnőttekre. Nekik mennyiben tűnik álszentnek, hogy az egyik itt van, a másik meg ott? Választ igazából erre sem kaptunk a tárlatvezetés alatt. A probléma nem az volt György Péterrel, hogy nem kifejezetten szakértője a korszaknak és ennek a világnak (mondván, ő nem ismeri Patty Smith munkásságát, mert még Monteverdinél tart), mert mint esztéta, ezen kívül kellett volna sokat mondania. Azt a kevés bevezetőt, ami elhangzott, pontosan elegendőnek tartottam a korszakról, bár ennyit nagyjából én is tudtam. A konkrét képekről kellett volna beszélnie, megállni valamelyik előtt és megmutatni az interpretáció legalább egy oldalát. De olyan volt, mintha inkább viszonylag művelt, ámde konzervatív jobboldali nyugdíjasok meggyőzésére készülne, akik fennakadnak a homoszexualitáson vagy szado-mazo szexen, és meg kéne őket győzni, hogy a liberalizmus meg a szabadelvűség jó. Pedig a látogatók átlagéletkora kifejezetten alacsony volt (jó, egy kicsit lehúzták a hatéves kislányok). És lehet, hogy nem csak annyit akartak hallani, hogy a szado-mazo szex beleegyezésen alapul, nyugodjunk meg, senki nem kényszerítette ezeket az embereket, ergo mindenki azt csinál, amit akar, és nem szabad ezen felháborodni (nem tettük). Meg hogy igen, ilyenek vagyunk, és ezt lehet fotózni. Lehet, hogy ezeknek a mondatoknak van létjogosultsága valamilyen fajta közönség előtt, de szerintem, aki eljött ide, az már nem azon fog vekengeni, hogy jaj, szabad-e ilyet (habár érdekes módon az említett termekben, ahogy megfigyeltem, a legtöbb szempár nem a képekre, sokkal inkább azok leírására vagy inkább a semmibe révedt – értem én a lányos zavart, de akkor mégis mit keresünk itt?).

És ebből látszik, hogy ezekkel a képekkel az értelmezők még mindig nem tudnak mit kezdeni, és leragadnak a provokáció enyhítésénél. Mert a testek vagy a virágok fotóinál nemcsak ennyit kaptunk a tárlatvezetésen, hanem igazán érdekes kiindulópontokat. A huszadik századi testkultusz vagy a tökéletesség és mulandóság elkapásának említése már legalább egy keveset hozzáadott a képek értelmezéséhez. A híres amerikai zászlóhoz kapcsolódó szabadságeszmény magyarázata remekbe szabott és érdekfeszítő volt. Ugyanúgy a gyerekportréknál a beleegyezésnek már említett problematikája abszolút relevánsnak tűnt. De ahol a direkt provokáció felmerül, ott leragadunk annál. Ez pedig húsz évvel a képek születése után jelentheti azt, hogy ezek a képek nem jók, és azt is, hogy még mindig bele vagyunk ragadva a konvencióinkba. Az mindenesetre jellemzi a kiállítást, hogy a múzeumshopban plakáton és képeslapokon szinte csak a virágcsendéleteket és a kevésbé pornográf képeket lehetett megvásárolni, ami mindenesetre elgondolkoztató: a múzeumban művészet, otthon már pornográfia? Egy szép Mapplethorpe-virág lehet a falon, de egy szép meztelen férfitest nem? Pedig én lehet kiraktam volna egyet otthon a falra. És elmagyaráztam volna anyukámnak is, hogy ez bizony művészet.

Képek a Ludwig Múzeum honlapjáról