83. Ünnepi Könyvhét harmadik nap és az Európai Irodalmak Éjszakája

Állítólag Kosztolányitól megkérdezte egyszer egy kisfiú, hogy tényleg költő-e. Miután az író helyeslően bólintott, az ismeretlen fiú újabb kérdést tett fel: “S mikor haltál meg?” A mindenkori kortárs irodalom íróit nem a temetési beszéd emeli az irodalom vastag polcára, ahogy a klasszikussá avanzsálás sem jelenti a végleges koporsószeget. Az irodalom főként egy folyamatban levő mozgás ritmusa által lesz azzá, ami, vagyis élővé. A folyamatosság azonban nem csupán a biológiailag is élőnek nyilvánított alkotók révén marad mozgásban, hanem az ún. klasszikusok hullamerevségének árammal való újraindításában is.  S valóban, a 83. Könyvhétre látogató megbizonyosodhat, hogy napjaink irodalmi alkotói nagyon is mozognak, beszélnek, írnak, borozgatnak, tehát még emésztésük is a megszokott módon működhet, egyszóval hivatalosan is élőnek bizonyulnak.

Az idézett Kosztolányi anekdotát Margócsy István elevenítette fel az Európai Irodalom Éjszakája megnyitóján. Bár a rendezvény a nem a Könyvhét programjai közé tartozott, a két esemény egyidejűsége akaratlanul is megteremtette a testvéri kapcsolatot. Tizennyolc európai író tizennyolc szövegéből olvastak fel a TÁP Színház színészei a város tizennyolc különböző helyszínén. Az esemény egyediségét kétségkívül utóbbi adta, hiszen a néha enyhén monoton, néha azonban túlságosan is hivalkodó felolvasásokat a kiválasztott helyek atmoszférája igazította helyre. Volt itt hotelterasz, a Deák utcára néző festőműhely, ruhabolt, kávézó, állóhajó, s mindez a belvárosban. A megnyitó és az első két felolvasó állomás helyszíne az ELTE BTK campusa volt, melyen gyér közönség előtt az Európa Pont és az EUNIC képviselői után beszélt Margócsy, aki az ELTE Bölcsészettudományi Karának nevében köszöntötte és egyben nyitotta meg az éjszakát. A különleges éjszaka szimbólum, mégpedig az európai irodalmak egymásra figyelését és bizonyos rokonság fenntartását szimbolizálja. Fontos, hogy Margócsy István irodalomtörténész az ELTE nevében beszélt, hiszen az irodalomtudomány alig két évtizede tette csupán meg azt a kissé megkésett lépését, amellyel a kortárs irodalmat is elemezni, vizsgálni kezdte, kiszakítva ezzel a „magánügy” jelentéktelenséget sugalló falai közül. Az irodalomhoz ugyanis hozzátartozik a jelenidejűség. Ez persze nem azt jelenti, hogy a már szigorúan a múlthoz tartozó irodalmaknak ne lenne meg a maguk hatása a jelenre, épp ellenkezőleg, a „lezárt”, muzeális értékkel bíró gyűjteményekre jellemző beszédmódot mintegy eltolja magától. A magyar és minden nemzet kortárs irodalmát ugyanis nem a történelem felől kell nézni, hanem éppen fordítva, előbbinek kell a történelmet mintegy átvilágítania. A Margócsy után saját szövegét felolvasó Kőrösi Zoltán pesszimistább hangot képviselt. Az író kissé didaktikus és álmosító sorai szerint Európát nem csupán a napokban megkezdődő foci EB kapcsolja össze. A közös szálak kapcsolatrendszerét létrehozni akaró ambíciók között azonban nehéz beszélni egy olyan helyről, ahol a legtöbben nem akarnak európaiak lenni.

 

Az Európai Irodalom Éjszakájának többször is hangoztatott célja az írás időleges elválasztása a papír anyagától a hivatásos színészek általi felolvasások és a különböző belvárosi helyszínek megválasztása által. Hasonló, szöveg megmozgató ambíció hívta színpadra a József Attila Kör tagjait szombat este, immár a Könyvhéthez tartozó Könyvek Éjszakája programsorozat keretien belül, több-kevesebb sikerrel. A „Néma gyerek” koncert és zenés felolvasás előadóinak kísérlete ugyan érdekes próbálkozás, ám nem biztos, hogy hatásos is. A versek rap szöveggé alakításával ugyanis az írások nem sokat nyerhettek. A különböző műfajok egymással való keverésének is megvannak a maga érzékeny határai, illetve e határok átlépéseivel járó veszélyei is. Minden ehhez hasonló kísérlet végkimenetele kettős: nevetségessé válni vagy éppen megdicsőülni. Hogy a kettő közül melyiket súrolták a JAK fellépői, ne én döntsem el. Persze továbbra is laikus hangot képviselve, talán érdemes lett volna a rappelés művészetét is mélyebben tanulmányozni. A színpad előtt ácsorgók ugyanis akaratlanul választás elé kényszerültek: hallgatni az előadó mögött elhelyezkedő remek kísérőzenét játszó zenészeket, vagy az előadó nehezen érthető szavaiba kapaszkodni véres ujjpercekkel, amely az esemény jellegéhez kevésbé passzoló megfeszített koncentráltságot vett igénybe. A néma gyereket legalább megérteni nem nehéz.

A Könyvhét programjainak nagy előnye, szemben például az áprilisi Könyvfesztivállal, az átláthatóság, illetve jórészt azok egymásutánisága, semmint egymásra pakolása. A szervezéssel kapcsolatban azonban ez nem mindig volt elmondható. Az információ pultba állított kisegítők inkább a jól begyakorolt, nem tudást kifejezni akaró vállvonogatásban jeleskedtek, semmint a használható segítségnyújtásban. Ám sebaj, a keresett Márton László némi kitartó kutatást igényelve előkerült, aki legújabb Koestler asszonyai című kötetével várta a dedikáltatni kívánókat. Utóbbiak ugyan nem képviselték magukat a kígyózó sorokban, ám így legalább jómagam tehettem fel pár kérdést Koestlerrel kapcsolatban. A roppant eredeti, ám magyar szájban valószínűleg ritkán megformálódó „Miért épp Kosetler?” kérdésre jött is az ehhez illő pár szavas válasz: mert rendkívül fontos alakja a XX. századnak, mert magyar, s mert a személyes ismeretség is összekötötte a két szerzőt. Koestlert kevesen ismerik ma Magyarországon, Márton szerint főleg beskatulyázhatatlan volta miatt. Az életmű nem ad olyan biztos megfoghatósági pontot, amely megkönnyítené annak tanulmányozását. A holisztikus szemlélet első képviselőjét ugyan háromszor is javasolták Nobel-díjra, sosem kapta meg az elismerést. Tudományos szempontból nem volt elég tudományos, irodalmilag pedig nem eléggé irodalmi. Beskatulyázhatatlansága ellenére azonban nem lesz kevesebb. A megfoghatatlanság megtalálja a maga biztosnak vélt pontjait, ami a magyar kezdeményezések esetében talán nem túl szerencsés. Koestler politikai oldalról való megközelítése nemhogy segítette volna kánonba emelését, hanem épp ellenkezőleg, perifériára ültette. A Sötétség délben szerzője esetében úgy látszik tehát, hogy az író halála sem segített az “irodalommá válásban”. Fentebb szó volt már az irodalom ritmikus folyamatszerűségének fenntartásában, ami az ún. klasszikusok megmozgatásában, feltámasztásában is működik. Márton László immár harmadik Koestlerről szóló írását is hasonló célok irányítják. Kérdés, hogy e kötetetek milyen mértékben jutnak közönséghez. A nemrég megjelent Koestler asszonyai talán tartalmából adódóan több kézben megfordulhat, amelyek remélhetőleg Koestler könyveit is lapozgatják később.

Az aktuális politikai témaválasztásnak megvan az a veszélye, hogy éppen az aktualitás elmúlása magával rántja az ezzel foglalkozó irodalmat is. A politikai megközelítés maradandósága, ami többek között Koestlert is kánonon kívülre állította, Parti Nagy Lajos esetében még kérdéses. A Könyvhéten megjelent Fülkefor és vidéke kötet az Élet és Irodalomba 2011 áprilisa óta írt Magyar mesék első „évadját”, összesen ötvenhárom írást tartalmaz. A Rózsavölgyi Szalonban a Magvető által rendezett könyvbemutatón Szegő János beszélgetett Parti Naggyal. A találkozóra összegyűlt, a zöld könyvecskét kezükben szorongató viszonylag nagy számú közönség jól reprezentálta a Parti Nagy-féle Magyar mesék jelenlegi népszerűségét. Az író beszélt többek között a váratlannak ugyan nem mondható kezdésről, mikor is a tavalyi gyöngyöspatai események hatására megszületett az első mese, amelyet a baráti ajánlások irányítottak az ÉS-hez. Váratlannak azért nem mondható a kezdés, hiszen az író elmondása szerint a már régóta fojtogató düh és hányinger, valamint a kisprózába kezdeni akaró írói ambíció már előkészítette az alkotáshoz szükséges szilárd talajt. Ehhez a mese teherbíró nyelve és formája bizonyult a legjobb megoldásnak. A kötetbe való rendezés lehetősége pedig rámutatott a rövid szövegek valóban meglevő csontozatára, s krónikás rétegzettségére. „Nem tehetem meg, hogy mindez bennem marad.” – említette Parti Nagy, aki nem is mondaná ki azt, hogy a megírt mesék a rendszeres kritikának az élét jelentenék. Nem publicisztikát ír, annak ellenére, hogy a vegytiszta irónia a legfőbb szemléleti mód a szövegekben. Irodalomról van szó, tehát a nyelvből kreál valóságot, s nem pedig fordítva jár el. Parti Nagy elutasította Szegő János azon felvetését, hogy egy bizonyos „néma, félnéma” Magyarország helyett beszélne. „Ez túl nagy fellengzősség lenne. Csak a magam nevében beszélek. Ebben tudok csak.” S hogy vajon az aktualitás szükségszerű elhomályosulása mennyiben lesz kegyetlen a szövegekkel, egyelőre kérdéses a Magyar mesékkel kapcsolatban. Parti Nagy Lajos sorozatát talán a fordított oldalról, az irodalom felől kell szemlélni. A Magyar mesék ugyanis feltette a thetiszi kérdést a jelenkor magyar politikai alakjainak: hosszú, ám hamar elfelejtődő élet vagy éppen halhatatlanság? A választás szabadságának lehetőségét ugyan a szövegek megléte elvette, ám az utóbbi javára. Persze, jelen örök élet nem épp az akhilleuszi dicsőséggel egyenlő, itt ugyanis ahhoz jár még egy kötelezően viselendő bohócorr. Ha az aktualitás múlékony, az irodalom által kell rögzíteni azt. Így talán nem is felejtődik. De majd meglátjuk, hogy s mint lesz első Fülkefor körülbelül tíz-húsz év múlva.

A 83. Könyvhéten ha más nem is, de a kortárs magyar irodalom gazdagsága megmutatkozik. Akarom mondani: nagy létszáma. Sőt, aki tehette, Esterházy Péter, Závada Pál, Grecsó Krisztián és Parti Nagy Lajos társaságában is elfogyaszthatott egy pohár bort. Aki megtehette, hiszen a jól eső nedűt ki kellett érdemelni. Mégpedig nem mással, mint legalább három Magvető által kiadott könyv vásárlásával. Hiszen a Könyvhéten legalább ugyanolyan erősséggel van jelen a marketing és a pénz, mint a bölcsesség, vagy az az utáni vágyakozás. Ami, persze nem is baj. Enni kell.

Tordai Márton képei