Csak június első hetében értem a belvárost. Az év többi részén, az Ünnepi Könyvhét utolsó napjától a következő első napjáig, a pénz nyelvén mormog. Az üvegpaloták, világító cégérek fénye mozog be módos turisták fényképein. Ezeken a fotókon többnyire nem szerepelek, esetleg akkor, ha véletlenül nem látván, mire készülnek, belegyalogolok a képbe. Ezt otthon majd nem mutatják meg, arra szoktam gondolni, hogy a magamfajtát ki kell hagyni a boltozatok íve alól, a tiszta kapualjak elől, és egész biztos, hogy nem állok a szinte fényesre sepert burkolaton sem. Igaz, az év többi részében a tulajdonképpeni földimről, “a ment-e a könyvek által a világ elébb” költőjéről elnevezett teret igyekszem messze elkerülni ezek okán.

Június első hetében viszont úgy érzem, visszakapok valamit. Ilyenkor mondják: ott a helyem. Végső soron a magyar könyv, a magyar nyelv ünnepét jöttek ide megülni inges, rövidnadrágos, komoly arcú fickók, csinos, de azért valamelyest kócosabb nők. Állunk és hallgatjuk a tűzoltózenekart, állunk és hallgatjuk a beszédeket, kötelező Vörösmartyval (aki itt már végighallgatta az összes preroratiót, mint ahogy Ferdinándy György is elmondta nyitóbeszédében), kötelező történetekkel a könyvhétről, némi pátosszal körüllengve a magyar irodalmárokat, a nyugati magyar irodalmat (bármi is legyen az), ezután megrohamozni a satöbbi standját, kígyózni dedikáláson, észt, pénzt, vigyort villantani egymásra, mégiscsak elfolgalni jöttünk itt saját tereinket, mégiscsak birtokba vesszük Vörösmarty nevében a város közepét, elegáns pózok nélkül papírforradalom márpedig nincs.


A hőség meg megaszaszt, ettől pedig az ember kedve is elmegy az ennagyságában való megerndüléstől, pont még mielőtt gyanúsan elkezdené verni a mellét, vagy leviszgázna okosságból, elvonul némi ingyen cukros serrel az Írók Boltja felé, ahol is Esterházyt, Keményt, Kukorellyt és Márton Lászlót látja könyvet eladni, olvasni, meg nézni egymást – miután viszont ennyi naccság láttán az ember nem maradhat a légtérben, és a hely amúgy is megtelik csodálókkal, lefotózhatatlan Kántor Péterekkel, és az idő is Duna-parti sétára hívogat, el kell indulni a FISZ SövegHullám rendezvényére.

Ott pedig rosé fröccs mellett meghallgatni mondjuk Csobánka Zsuzsát, Németh Dorkát vagy Závada Pétert, jó zenét hallgatni az Osmo Free Bandtől, kivetítést, hajókat, Láchidat nézni, és végül mégiscsak reménytelien meghatódni azon, ahogy a magyar irodalom a város térképére ráíródik, magyar nyelvre fordítva, megtöltve beszéddel, zsongással a nem-irodalmi tereket is.


Sörös Borbála képei (még több a Hapaxon)