A demokrácia (újra)felfedezése: politikai idők és terek

Nemzetközi konferencia, francia és magyar nyelven szinkrontolmácsolással, Budapesti Francia Intézet, 2012. május 25-26.

A demokrácia (újra)felfedezése: politikai idők és terek címmel rendezett konferenciát a Budapesti Francia Intézet, amelyre olyan magyar és francia filozófusokat hívtak meg, akik a „haladó nyugati értelmiség” képviselői. A konferencián a liberális demokrácia apologétái és (baloldali) kritikusai mondták el véleményüket a demokrácia mai helyzetéről Európában. A konferencia intellektuális érdekességét az adta, hogy miközben Magyarországon az „elmúltkétévben” a közélet centrális témáját képezi a hazai demokrácia helyzete, a konferencia megmutatta, hogyan lehet gondolkodni ugyanerről európai viszonylatban.

A konferenciát François Laquièze, Franciaország budapesti Nagykövetségének kulturális attaséja, a Francia Intézet igazgatója nyitotta meg. Laquièze elmondta, húsz évvel ezelőtt, a berlini fal leomlásakor a képviseleti demokrácia volt az eszmény, amelyet kitűztünk magunk elé, azonban a jelen kihívásai nyomán ezt újra kell gondolni. A jelenlegi politikai fejlemények egyik oldalon a populizmus erősödését mutatják, másik oldalon – részben erre válaszként – a növekvő igényt a demokratikus felhatalmazást olykor nélkülöző szakértői kormányok létrejöttére. (A témával foglalkozó írásomat lásd:Demokratikus minimum)


A konferenciáról röviden:
A konferencián baloldali és liberális, francia és magyar filozófusok gondolkodtak közösen a demokrácia sorsáról a világban. Sajnos a borítékolható konfliktus (a liberális demokráciát elutasító baloldali és azt védelmező liberális álláspontok vitája) elmaradt, csak az előadóknak feltett szurkálódó kérdésekben jelent meg, mivel az igazán nagyágyúk nem vettek részt kerekasztal beszélgetésen, pedig egy Tamás Gáspár Miklós-Ludassy vitát kimondottan szívesen megnéztem volna. Az előadók állampolgárságtól függetlenül egyetértettek abban, hogy a 2008-ban kirobbant válság a demokrácia mélyebben rejlő paradoxonából következik, így azt pusztán megszorításokkal vagy gazdaságélénkítő csomagokkal nem orvosolható. A baloldali előadók nagyrészt üdvözölték az Arab tavasz és az Occupy mozgalom eseményeit, mivel ezekben a politikum egy olyan új kifejeződését látták, amely lehetőséget biztosít a jelenlegi keretek produktív meghaladására. Szintén összekötötte az előadókat, hogy konfliktust látnak a szabadságjogoklegalista birtoklásával kiegyező demokrácia és a boldogságot biztosító legitimista demokráciaértelmezés között, azonban az ellentmondást nem igazán tudták feloldani még a proletárforradalmat helyeslő szerzők sem

 

A bevezető előadó Jean-François Mattei, a nizzai Sophia Antipolis Egyetem politika- és görög filozófiai professzora volt. Előadásában leszögezte, hogy ahogyan egykor az abszolút monarchia vagy a feudalizmus, úgy most a demokrácia korunk meghaladhatatlan horizontja. Azonban arra a kérdésre, hogy mi a demokrácia alapelve, több válasz is lehetséges: természetes szabadság és egyenlőség vagy az emberi boldogság. Hasonlóan ellentét feszül a demokrácia montesquieu-i statikus és az olyan performatív, dinamikus felfogások között, mint amilyen az amerikai alkotmány nyitómondata: „We, the people…”. A probléma abból adódik, hogy a performatív kijelentések sikeressége a boldogság mértékétől függ, így adódik a természet – statikus, boldogság – performatívum azonosítás. Nehéz megmondanunk, hogy a demokráciának akár ideáltipikus, akár megvalósult módon mi különbözteti meg a demokráciát a többi államformától, a megvalósult formákban mindig találunk monarchikus és arisztokratikus elemeket, így felmerül a lehetőség, hogy esetleg a demokrácia csak meghatározás kérdése. Mattei szerint a demokrácia lényege a demokrácia ideje, amely mint ideáltipikus cél az örök jövőbe projektáltatik, és amely mozgásba hozza az emberi állapotot és a kormányzatot. A demokrácia forradalmak és ellenforradalmak sorozatán keresztül bontakozik ki, mivel folyamat, soha nem valósulhat meg. Deleuze szerint a demokrácia egy kitörési pont, amely folyamatosan menekül önmagától. Így valójában a kérdés a konszolidáció, az egyensúlyi pont megtalálása. A demokrácia nem képes minden boldogságigényt kielégíteni, de a mind nagyobb egyenlőség felé halad, ahol néha túlzásokba esik: ma már a robotoknak, növényeknek és ásványoknak is egyenlő jogokat követelnek egyesek. Marcuse szerint az örömelv a valóságelvvel találkozva újraalkotja az egyenlőséget, amely egyenlőség az időben nyilvánul meg. Walter Benjamin és Marcuse szerint a forradalmi osztály elutasítja a forradalmi feltételeket: a júliusi forradalom alatt Párizs toronyóráira lőttek, mert az időt akarták megszüntetni. Mattei konklúziója szerint tehát a demokráciák szociális demokráciákká, a politikai ember pedig a szükségletek emberévé vált.

Az előadásra Ludassy Mária, az ELTE Filozófiai Intézetének professzora válaszolt. Válaszában Mattei egyenlőség-boldogság dichotómiájánál vette fel a fonalat, és arra vállalkozott, hogy kimutassa, demokrácia és liberalizmus között már Condorcet és Toqueville előtt is komoly feszültség állt fenn. Számára a kiinduló kérdés az, hogy amennyiben a szuverén nép leszavazza az emberi jogokat, milyen formában lehetséges – mint azt Condorcet kifejti – az emberiség fenségéhez fellebbezni? A liberalizmus alaptétele, hogy a személyes boldogság fontosabb, mint a montesquieu-i erény, amelyre egy jól működő demokráciában nincs is szükség. Azonban egy rosszul működő rendszer esetében a boldogság hiánya lehet érv a liberalizmus ellen, ahogyan a fiziokraták esetében is történt. Nem megoldás azonban a liberális intolerancia, a semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek elv sem, hiszen ez is tulajdonképpen a liberalizmus feladását jelenti. Ludassy konklúziója szerint filozófiai szinten feszül feloldhatatlan ellentét a minden emberben meglévő racionalitásból levezetett szabadság és a nemzeti népszuverenitáson alapuló szabadság között.

A következő előadó André Tosel, a nizzai Sophia Antipolis Egyetem professzor emeritusa volt, radikális gondolkodó volt, aki Spinoza, Kant, Hegel, Marx, Gramsci és Lukács munkáinak tanulmányozása közben fejti a liberális demokrácia kritikáját. Tosel előadását onnan indította, hogy a szó radikális értelmében vett demokrácia nem volt, pedig igény lenne rá. A demokráciát a maga részéről mint az inkompetensek kompetenciáját határozta meg, azaz gazdasági vagy kognitív kompetenciával nem rendelkezők beleszólását a közügyekbe. Szerinte a képviseleti demokráciában az inkompetensek nevében és helyettük cselekszenek, ráadásul a szabadság és egyenlőség a tulajdonhoz kötődik. Danielo Zolo kifejezésével élve demokratikus oligarchia van jelenleg: a közjó és a liberális demokrácia elveszett, miközben a demokratikus jogok még mindig megvannak. A legdemokratikusabb burzsoá államban is szétzúzza a kapitalizmus a demokráciát. A jelenlegi globális válságban a fogyasztó és termelő jogállása is elbizonytalanodik. Max Weber szerint a demokrácia a polgárok megfosztása a civitas képviseletének jogaitól (lévén azt a politikusokra bízzák). Azonban jelenleg kettős megfosztást tapasztalhatunk: termelőket és a fogyasztókat is megfosztja jogaitól az általános eladósodás. A gazdasági folyamatok strukturálják a véleménynyilvánítás terét, így a demokratikus szabadságjogok csak látszólagosak (dedemokratizálódás). A globalizáció miatt a tőke tiszta logikája különböző világokban jelenik meg. A globalizáció destabilizálja a nemzetelvet, szuperállamok és protektorátusként működő mikroállamok jönnek létre. A marxizmus ugyan a változó világban is erőt képvisel, de az osztályharc felerősödik és identitáskonfliktusokkal társul. A jelenlegi hármas jelszó: az élet, munka, szó. Meg kell őrizni az életet, méltóképpen kell dolgozni, és szót kérni a közügyekben: ez a munkásmozgalom jelenlegi követelése. A dedemokratizálódás mellett deglobalizációt is tapasztalunk: a kapitalizmus nem teremt világokat, csak szétveri azokat, így hamarosan a világ szingularitása lesz a tét. A nemzeti identitás megőrzése és a decivilizáció között választhatunk. Azonban fontos, hogy miközben a különbségek, a kulturális markerek előtérbe kerülnek, a másikra ne mint ellenségre tekintsünk (mint Carl Schmitt). Azaz a cél a másik különbségének felismerése és tisztelete, azonban ezt ne ellenségesen, hanem barátilag tegyük.

A következő előadó Pogonyi Szabolcs, az ELTE Filozófia Intézetének adjunktusa volt. Pogonyi ott vette fel a fonalat, ahol Ludassy Mária letette: a nemzetállammal kapcsolatos normatív dilemmák kérdésénél. Előadásában abból az empirikus tényből indult ki, hogy a demokráciák és a nemzetállamok kialakulása valamilyen értelemben összekapcsolódik. Mivel azonban a nemzetállami szuverenitás gyengülése világméretű jelenség, kérdés, hogy a demokrácia hogyan képes megbirkózni a változó nemzetközi légkörrel. A demokráciát úgy határozta meg, mint ahol (1) korlátozott hatalom érvényesül, (2) az alkotmányos jogokat tiszteletben tartják, és (3) a választók akarata szerint cselekszik a végrehajtó hatalom. Ezután a nemzetállamhoz való három lehetséges viszonyulást vázolt fel: (a) a nacionalizmus, azaz a politikai doktrína, amely a kulturális és politikai közösség egységét akarja elérni támogatja a nemzetállamot. A (b) liberalizmus, amely az igazságosságelméletek valamilyen univerzalizmus fogalmán alapul, a nemzetállamok elfogadásával megsérti az egyetemességet, hiszen a jogok és javak elosztása csak a nemzetállamon belül érvényesül, viszont semmilyen etikai alapunk nincsen a nemzetállam határain kívül ragadtakat kizárni ebből az elosztásból. A (c) marxizmus számára a nemzetállam lényege összefonódik a kapitalizmussal, így elvetendő érték. A viszonyulások tisztázása után Pogonyi tárért az empirikus problémára: a nemzetállami politikai tér egyre inkább beszűkül, az állam territoriális egysége meggyengül mind az állam területén élő nem állampolgárok, mind az állam határain kívül élő állampolgárok növekvő száma miatt. Ezek után áttekintette a nemzetállamok létrejöttének történetét, és megállapította, hogy a történelem folyamán a kapitalizmus igénye a homogén munkaerőre, a bürokratizálódó állam igénye a homogén népességre és a homogenizált népesség igénye a népszuverenitásra egymást erősítő tényezők voltak. Vagyis a demokráciák kialakulásának előfeltétele volt egy erős érzelmi azonosulást lehetővé tevő, egymásért szolidaritást vállaló közösség, a nemzetállam. Azonban világos, hogy a nemzeti identitás folyamatosan veszít erejéből, így felmerül a kérdés, milyen lehetőségei vannak a demokráciának egy posztnemzeti konstellációban? Pogonyi szerint kozmopolita szolidaritás nélkül nem lehet olyan globális nyilvános szférát létrehozni, amely alkalmas a spontán akaratképzésre. Ezt mutatja az Apple-botrány, ahol legfeljebb az Apple termékek bojkottja jöhet szóba, ami nem egy demokratikus eszköz; vagy az eurókötvény kibocsátásával szembeni német ellenállás, ahol Merkel kancellárasszony Pogonyi szerint a német nyugdíjasok érdekeit védi az összeurópai érdekkel szemben. Vagyis, szól a konklúzió: a demokratikus intézményrendszer feltételez egy előzetesen meglévő nem politikai teret, azaz a kozmopolita demokrácia csak úgy jöhetne létre, ha előbb egy nem demokratikus folyamat létrehozná a globális államot, és abban utólag fejlődhetne ki a globális demokrácia. Ezt a megoldást azonban a kezdeti nem demokratikus stádium miatt az előadó elutasítja.

A következő előadó Frederic Worms, a Centre International d’Etude de la Philosophie Française Contemporaine igazgatója, a lille-i egyetem professzora volt. Előadása csatlakozott Mattei „demokrácia mint folyamat” elgondolásához, mivel szerinte a demokráciát rendszeresen kétfajta fejlemény: a forradalom és a katasztrófa fenyegeti. Azaz a folytonos katasztrófákat meghaladó forradalmakon keresztül újul meg a demokrácia: kiváló példa erre az arab tavasz, amely a ’89-es események hibáiból tanulva jobb megoldásokkal kerülheti el a katasztrófát. A demokrácia megőrzésének három fontos aspektusát emelte ki: (1) a politikai intézményrendszer egyensúlyának megőrzését, (2) a szociális progressziót és (3) a történelmi-filozófiai polaritást. A következőkben Worms azt vizsgálta meg, hogy milyen veszélyekkel kellett szembenézni 1989-ben, a berlini fal leomlásakor, és 2011-ben az arab tavasz idején. Worms szerint a demokráciának mindig mint külső másiknak kell tételeződnie, mintha a forradalom segítené megvédeni a demokráciát. Azonban a forradalom nyomán két ellenség fenyegeti a demokráciát: egy külső, hogy a hatalmon lévők visszaélnek a hatalmukkal, és egy belső, hogy a mindenki szabadsága az egyén szabadságát korlátozza. Mind 1989-ben, mind 2011-ben mind a két ellenség ellen harcolni kellett. Mindkét katasztrófa egy permanens fenyegetést jelent, így az alkotmányos és intézményi rendszer konszolidációjával lehet ellene védekezni. Azonban a katasztrófát előidézhetik az emberi világot érintő, természeti vagy gazdasági katasztrófák is, ugyanis ezek könnyen politikai katasztrófává alakulhatnak, amikor a társadalomban élő emberek kétségbe vonják a demokrácia elveit. A katasztrófa szembesíti az egyest a választással: túlélés az igazság dacára vagy az igazság az élet árán is? Az ilyen, a természeti állapotba visszataszító katasztrófák elleni védekezés a demokrácia megújulásának motorja. A kivételes helyzet megteremti a kivételes állapot törvényeit, a kivételes állapot filozófiáját. Bergson szerint a moralitás az élet egyik szférája a politikával szemben, azonban – hangzik Worms konklúziója – manapság azt látjuk, hogy ezek a szférák egyre inkább összeolvadnak.

A következő előadó Tamás Gáspár Miklós filozófus és publicista volt. Előadásában a kortárs demokrácia és az irracionalitás kapcsolatát vizsgálta. Az előadó szerint a kortárs kései kapitalizmust három mediáció védi, azaz olyan közvetítés, amely az emberiség egységének fenntartása mellett emberi kollektívát tart össze. Ezek: a kereskedelmi, termelési és politikai közvetítés. Ezek közül a politikai adta az előadás további témáját, amelynek jellemzője, hogy a tömegek megjelentek a közügyekben, amely jelenlétet az irracionalitás kifejeződésének szokták tartani. A tömegek kollektív cselekvését, a tüntetéseket, felvonulásokat stb. az érzelmek irányítják – szoktuk gondolni −, azonban ez a kijelentés feltételezi, hogy van a szenvedély szubjektuma (a tömeg), objektuma (a cél, amelyet a tömeg el akar élni) és egy felettes harmadik, amely a diagnózist adja. Míg korábban a tömegben a demokráciára leselkedő veszélyt látták, a konzervatív gondolkodók (ez jelen kontextusban pusztán annyit jelent, hogy nem marxista) recepteket adnak a tömeg betörésére, ami minden esetben valamilyen félelem (terror) eszköze által történik. Ez a koncepció azonban azon a hamis társadalmi ontológián alapszik, hogy a gondolat ugyanolyan jószág, mint a többi. Ezzel szemben az előadó állítása szerint a gondolat nem osztható és a fogyasztás által nem amortizálódik, vagyis egy könyv elolvasott példánya pontosan ugyanannyi gondolatot tartalmaz, mint az eredeti kézirat. Ezért – szól az érvelés – az emberi kollektíva közös cselekvését egy olyan gondolat közvetítése határozza meg, amely független a termelés és fogyasztás logikájától, és amely cselekvés ennélfogva értelmes és ésszerű. Ennek megfelelően az előadó szerint a hatalom, birtok és tulajdon nélküli tömeges cselekvést a szenvedés és értelmetlenség megjelenésének tekinteni szemben a hatalom értelmével hazugság, éppen hogy ez a kettéosztás az irracionalitás. A forradalomtól való félelem ennek az elkülönülésnek az oka, amelyhez képest a közvetítés a szubsztancia, amely a kései kapitalizmus konceptuális társadalmának eszmei alapját alkotja. Az értelem minden ember közös és elidegeníthetetlen tulajdonsága, amelynek tagadása az érzelmek alacsonyabb rendű szervekkel való azonosítása. Ennek az azonosításnak csak azért lehet sikere, mert a kommunizmus első kísérlete elbukott, így az emberek bedőltek a demokrácia hazugságnak. Ez azonban csak a tömegtől, a rendetlenségtől való félelmet fejezi ki. Az előadó konklúziója szerint a jelenlegi elkülönült retorika a következő totalitarizmus kiváltója lesz, amelyet csak szenvedélyekkel lehet legyőzni, de azután az ésszerűtlen demokrácia és kapitalizmus helyett egy ésszerű politikai forma fog megvalósulni. Tamás Gáspár Miklós előadása után parázs vita bontakozott ki arról, hogy az érzelmek politikai szerepének elemzésére az előadó vagy Spinoza megközelítése a helyesebb, valamint hogy hogyan viszonyul az érzelem a tiszta észhez, létezik-e ésszerűtlen érzelem. Ebben a vitában az előadó leszögezte, hogy nem ért egyet Spinoza megközelítésével, mivel szerinte ugyanúgy lehetséges az ész és az érzelem jó és rossz használata, a rossz célra használt ész (és értelem) pedig nem értelmetlen, csak démoni.


Spinoza? TGM? Érzelem és értelem?

A mai demokráciával foglalkozó filozófiai gondolkodásban meghatározó szerep jut Spinozának, mivel benne egyszerre látják az első „európai” (azaz nem holland, vagy német, vagy francia) gondolkodót, és az első politikai liberálist. Spinoza filozófiai rendszere jórészt metafizikai-etikai megfigyelésekből áll, és a klasszikus német idealizmusban a mumus szerepét betöltő spinozizmus képviselőjének tekinthető, amit szigorú determinizmussal és ateizmussal azonosítottak. Spinoza politikai gondolkodására az állam organikus felfogása, a vallási tolerancia és a demokratikus liberalizmus a jellemző. A jelenlegi vitában az érzelmek politikában betöltött szerepe miatt került elő, hiszen Marx szerint a politikai érzelmek (valamilyen nagyon leegyszerűsítő értelemben) a termelési módok kifejeződései (ahogyan az égő villanykörte az elemben lévő elektromosságé), míg Spinoza szerint (ismét rendkívül leegyszerűsítve) a politikai rendszer kifejeződései (előbbi példánknál maradva: az égő villanykörte a helyes drótozás kifejeződése), így nem büntetéssel, hanem produktív kanalizálással orvosolható. (Persze meg kell jegyezni, hogy miután barátait, a de Witt testvéreket meglincselte és részben megette a felizgatott tömeg, némileg szigorúbb álláspontot kezdett képviselni a kérdésben.) Mint látható, ez a két megközelítés nem zárja ki egymást, ami produktív összehasonlító kutatásokra ad alkalmat


A következő előadó Jean-Claude Monod, a CNRS kutatója, az École Normale Supérieure tanára volt. Monod előadását a demokrácia keletkezésének vázolásával kezdte: az agora mint nyilvános tér és a polisz mint körülkerített terület szerepét világította meg. Ugyan azóta a képviseleti demokrácia is felvetett újabb kérdéseket, mint a képviselők visszaélései, a vita terének bekerülése a parlamentbe stb., a körülhatároltság alapvető problémája azóta is változatlan. Heidegger szerint a polisz a világot belsőre és külsőre osztja, ahol a külső egyszerre lehet ellenség és vendég (hospes). Carl Schmitt ezzel szemben csak az ellenség fogalmát hangsúlyozza: a liberalizmus azáltal, hogy a szabad kereskedelemben mindenkit partnernek tekint, a politika alapfunkcióját szüntette meg. A mai parlamentáris demokrácia szellemtörténeti helyzete című írásában arról beszélt, hogy lehet-e demokráciát csinálni pluralizmus és emberi jogok nélkül. Monod szerint nem, de Schmitt szerint igen, hiszen az ókorban is ott voltak a metoikoszok, a jog nélküli bevándorlók. Schmitt szerint a tömeg feladata, hogy megszavazza a vezetőt, anélkül, hogy a parlamenti vitában részt venne, vagy emberi jogokkal rendelkezne (Führerprinzip). Monod szerint kérdéses, hogy ma hogyan érvényesül a határ, a népszuverenitás: az országok, piacok, bankok államadósság szerinti besorolására kevés befolyása van a társadalomnak. Olaszországban Berlusconi helyére Montit a nemzetközi nagytőke nevezte ki és Papandreau népszavazási kísérletét is meghiúsította a pénzpiac. A kettős kiúttalansággal (a neoliberalizmus és a xenofóbia) helyett egy új osztályharc, a helyek harca jelenik meg. A helyek elfoglalása fontos eseménye a spanyol tüntetéseknek, az arab tavasznak, az Occupy mozgalomnak. (A témával kapcsolatos cikkemet ld.: Occupy.) Monod szerint ezek mind Hannah Arendt elképzelésén alapszanak, aki szerint a politika az emberek közötti térben valósul meg: amikor a távolság megszűnik, az a totalitarizmus, amikor pedig végtelenre nő, az a jelenlegi helyzet, ami szintén nem jó. Ezért Monod szerint mikrotársadalmakat kell létrehozni. Ugyan az Occupyt sokszor bírálják céljai és követelései homályossága miatt, azonban ez Monod szerint nem baj, mert a cél az aktív politikai cselekvés, a konkrét célok megfogalmazása a szakértők feladata.

A konferencia sztárelőadója Antonio Negri, olasz politikus és filozófus volt, akit Tamás Gáspár Miklós, a szekció vezetője úgy konferált fel, hogy vele jobban bántak Ceausescu Romániájában, mint Negrivel az olasz liberális demokráciában (Negri 1979-1983 és 1997-2006 között ült olasz börtönben a Moro-gyilkosságban való feltételezett részvétele miatt). Negri előadását azzal a kérdéssel kezdte, vajon amikor az új mozgalmak időfogalmáról beszélünk, fel kell-e újra találni a demokráciát? A kiindulópontot kedvenc filozófusában, Spinozában találta meg, mivel ő a pluralizmus szemszögéből nézte a demokráciát, és nem mint a kormányzás egyetlen lehetséges formáját. A kérdés tulajdonképpen a többség irányítása, amiről Machiavelli és Marx is értekeztek, hiszen a demokratikus kormányzat is tartalmaz monarchikus elemeket. Amikor az a kérdés, hogy egy demokráciában mi a többség, nem egy tömeget képzelünk el, hanem egy kompakt csoportot, együttműködő szinguláris egységek próbálnak összeállni. A spinozai amor helyett ma a vágy, a cupiditas válik dominánssá. Negri megállapítja, hogy a demokráciák rosszul működnek, az egyes hatalmi ágak egymással szemben próbálják kiterjeszteni befolyásukat, kialakult a lobbi tevékenység. Ennek megfelelően bizonyos paradoxonok inherens módon jellemzik a demokráciát, és ezek nagy része a tőkéhez kapcsolódik. Fontos a demokratikus diskurzusban a hely, a toposz fogalma, azonban ahogyan arra Hobbes és Marx rámutattak, a demokrácia mögött ott van a variábilis tőke, amely a bérmunkán keresztül megvásárolja a munkát. Ez a variabilitás pedig temporális fogalom. A demokratikus mozgalmak temporalitása pedig nemcsak azt jelenti, hogy 3×8 óra, nyugdíjkorhatár stb., sem mint Marx idejében a blokkoló óra ellen fellépő munkások vagy a munkával eltöltött idő mint mértékegység, hanem a naptár idejét, azaz hogy az emberek hónapról hónapra, évről évre élnek teljes bizonytalanságban. A szociális állam egyfelől meghaladhatatlannak látszik, másfelől mind a termelő, mind a szellemi munkát a kizsákmányolás teljesen kiaknázza. A marxista-szocialista diskurzusban vita folyik a mértékről, mára az egyetlen mérték a pénzben kifejezhető érték maradt. Korunk termelési módjában a profit helyettesíti a jövedelmet, a bank a gyárat, és ezért a pénzvilág határozza meg azokat az eszközöket, amelyekkel megértjük a világot. Azonban a munka azáltal, hogy kognitív, kommunikatív és társadalmi kapcsolatokat hoz létre, egy kommunikációs kódot hoz létre, amelynek segítségével viszonylagos függetlenségre tehet szert a pénzvilággal szemben. Míg Rosa Luxemburg, vagy „a dicsőséges ’56-os magyar forradalom” (Negri az 1956-os magyar eseményekben progresszív proletárforradalmat lát) idején élt munkások viszonyai mások voltak, hiszen a gyárban éltek, a munkát a főnöktől kapták, míg manapság a gyorsan változó tőkeviszonyok mellett a munkaszervezésbe egy szubjektív faktor is bekerült. A demokrácia valódi döntései a pénzvilágban dőlnek el, a kapitalista termelési mód megnyilvánulásaként létrejövő értéktöbblet a társadalmi értékek kognitív megvalósulásának kumulációjaként jelenik meg. 2011 óta az arab tavasz és az Occupy mozgalom miatt több ezer ember az osztályharc frontvonalán találta magát. Az internetes víruskommunikáció a másnak lenni („we are the 99%”) jelszavával átfogja a világot. Az Occupy mozgalom elfogadja, hogy a többség az igazság, de nem az igazságot keresi, van rá lehetőség, hogy mindenkit meghallgassanak. Szükséges, hogy a döntéshozók szakértőkké váljanak a döntésekben, amelyeket meghoznak. A mozgalom egy új temporalitást (a közvetlen demokrácia elnyújtott, de igazságos döntéshozatalának temporalitását) kínál, amely már nem igazodik a kapitalista ütemezéshez (pl.: korábban a G8, G20 idején tüntettek, amivel igazodtak a kapitalisták által meghatározott időhöz).

A következő előadó Takács Ádám, az ELTE adjunktusa, a konferencia ötletgazdája volt. Takács a demokráciának abból a meghatározásából indul ki, hogy ez egy meghatározatlan rendszer, mivel a hatalom helye üres (lévén azt csak ideiglenesen lehet betölteni), fenntartása állandó politikai erőfeszítést igényel. A demokrácia egy olyan politikai rendszer, amely megismeri és legitimálja a társadalmi konfliktusokat, amennyiben láthatók és megfelelnek a társadalmi játékszabályoknak. A demokrácia ontológiai víziója lehetővé teszi a radikálisan heterogén politikai rendszer működését. A demokratikus véleménynyilvánításhoz azonban fel kell vetni a kérdést: melyek azok a vélemények, amelyek legitim módon jelennek meg mint egyaránt jogosak? A demokratikus diskurzusnak azonban megvannak a maga veszélyei: a diskurzus holt pontra juthat, mint a nép-urbánus vita során, vagy a demokratikus fundamentalizmus veszélyeztetheti a populista és kommunista ideológiák formájában (itt kapcsolódik Tosel dedemokratizálódásához). Azonban a másik veszély, hogy vannak a politikailag láthatatlan rétegek. A politikai ideál és valóság közötti távolság határozza meg a láthatóságot és láthatatlanságot. Az agency fogalma a politikai entitás helyett értett individualitás és a szociális feltételek által meghatározott cselekvés egysége. A demokrácia feltételezi a Negri által tárgyalt kooperatív szubjektumot, ugyanakkor a demokratikus térben mindig egy érték nevében nyilvánul meg, így csak demonstratív viszonyban tud fellépni. A politikai intézmények is demonstrációs szerepet töltenek be, de nemcsak a politikai értékek, hanem know how és tudásszolidaritás is kialakulnak. A kritikai-politikai célt is betölthet a tudás folytonos megkérdőjelezése. A köztér felosztása azt jelenti, hogy különböző vélemények alakulhatnak ki, a közösségek politikai cselekvése pedig ebben a térben valósul meg. Kérdés, hogy fenn kell-e tartani élet, gondolkodás és gyakorlat egységét a politikában, vagy különböző megszakított kooperációk vannak. A demokrácia forradalmasításának egyik eszköze – hangzik a konklúzió – az intellektuális reform, azonban ez csak azok számára elérhető opció, akik nincsenek hatalmon.

A következő előadó Judith Revel, a Paris I. Egyetem docense volt. Előadásának központi témája az intézményes vezetés és megszakítás filozófiai fogalmai polaritásának felcserélődése a globális szuverénadósság-válság hatására. Revel értelmezése szerint a megszakítás a forradalom alakja, a forradalom nem a másra való áttérés, hanem a létező megszakítása. Kant a Felvilágosodás-esszéjében úgy fogalmaz, hogy a tudatosulás a saját idejét ragadja meg, a Fakultások vitájában pedig azt írja, hogy a francia forradalom nem redukálható egy puszta eseményre, a forradalom a mindig lehetséges betörése a virtuális térbe. A forradalom szétválasztja a jelent mint a dolgok állapotát, és a jelent mint a saját időnkön innenit, egy rendszerszerűség szakad meg. A forradalom, azaz a diszkontinuitás elleni legfőbb érv (és itt csatlakozik Tamás Gáspár Miklós előadásához) az ismeretlentől való félelem: ha a történelem menetét megszakítjuk, nem tudjuk, milyen szörnyek fognak felbukkanni. De ha mégis megszakadna a hagyomány, újra fel kellene találni a temporalitást. A dolog jelenlegi állapota az elmúlt húsz évben a megszakadás állapota, a különleges állapot állandóvá válása, a forradalom az idő attribútuma lesz. A megszakadás lesz az általános kivételes, ami viszont a változásra irányuló minden erőfeszítést meggátol. Ez az elviselt és létrehozott változás közötti döntési helyzet. A változáshoz fel kell hagyni az intézményesült bizonytalansággal, és radikálisabb cezúrára van szükség. Per definitionem az a fontos a történelemben, amiről a történelem nem tud beszámolni, hiszen az a megszakadás, a történelmen kívüliség. Azonban a történelemből való kilépésnek ára van és maga ez az esemény előreláthatatlan. 2008-ban ünnepelték az 1968-as diáklázadás ötvenedik évfordulóját, és végül ez a forradalom is beíródott a történelembe. Ha ’68 nem része a történelemnek, akkor nincsen történelem? Az avantgarde képviselői pusztítást is végeztek, hiszen mi sem könnyebb, mint megszakítani a történelem menetét. Szimmetriahiány van a meglévő és kitalálandó között, ha nem tételezünk fel, akkor bezáródunk és reformálgatunk, de politikai rendszert nem változtatjuk meg. Valójában állításra van szükség: nem az a kérdés, hogyan lehet újrafelfedezni a demokráciát, hanem hogyan lehet tartalommal megtölteni? A hatalom semmi újat nem produkál, csak irányít, így puszta hatalomtechnikai változtatásokkal vajmi keveset érhetünk el. Az alkotó és intézményes formák viszonya a modernség nyelvtanát alkotja. A privát és a publikus szféra megkülönböztetése idejétmúlt. 2002 óta (ebben az évben először az elnökválasztás második fordulójában nem egy szocialista és egy konzervatív, hanem egy fasiszta és egy konzervatív jelölt között lehetett választani) nem evidens, mi a viszony privát és publikus között. Potenciális megoldás lehet: (1) neometafizikai közösségi gondolkodás, (2) közösség nélküliek közössége, (3) magán és nyilvános szféra között egy harmadik szféra elismerése, ahol a különbségek elismerhetők. Újra kell gondolni, hogy ki a politikai alany. A Magreb országokban a társadalom különböző rétegei vonultak az utcára, és ezek a jelenségek közösséget hoznak létre. Egy kérdésre válaszolva Revel elmondta: a párizsi külvárosok lázadóival készített interjú során kiderült, hogy az egyetlen közös követelés, amelyet meg tudtak fogalmazni, az volt, hogy „boldogok akarunk lenni”.

A következő előadó Olay Csaba, ez ELTE Filozófia Intézetének docense volt. Előadásában Hannah Arendt közösségi tér fogalmát elemezte. Mint elmondta, Arendt szerint a köztér fontos része a politikának, a politikai testület kialakításának az ókor óta a köztér adja a struktúráját, ahogyan represszív rendszerekben sincsen köztér. Arendt szerint a köztér politikai fogalma az a tér, ahol az állampolgárok megvitathatják közös ügyeiket, és ez a köztér megelőzi az állami intézményrendszert. Ez azért fontos, mert a nyilvános megjelenés az, amit a másik is érzékelni tud belőlünk. Amikor az egyén kilép a nyilvános térbe, a magánélete haszontalanságát akarja megtörni: csak a közösségnek van emlékezete, így csak a közösség adhatja meg a halhatatlanságot. Arendt szerin a politika lényege a szabadság, így az erőszak prepolitikai forma. A forradalom pedig a politikai rend alapítása. A modern politika egyre inkább a közigazgatás által van meghatározva, ezért az egyetlen lehetőség a valóban demokratikus részvételre a tanácsrendszer (azaz a szovjetek kialakítása), hiszen minden képviselet megszünteti a lehetőségét a képviseltek politizálásának. Azonban azt Arendt is elismeri, hogy a tanácsrendszer ideális elképzelés, soha nem valósult meg hosszabb távon a történelemben. Emellett Arendt szerint különbség van a közigazgatási kérdések (amelyeket a szakértőre kell bízni) és a szabadságot érintő politikai kérdések között (amelyről csak a tanácsoknak szabad dönteni).

A következő előadó Pierre-Antione Chardel, a Télécom docense volt. Chardel előadásának kiinduló állítása az volt, hogy a nyilvános tér mai kialakításához jelentősen hozzájárul a digitális tér. Úgy tűnik, mintha az elektronikus média minőségi változást hozna, hiszen a köztér gyakorlatilag csak a technikai valóság tükrében létezik. Az eddigi egyirányú csatornák helyett kétirányú kommunikációs formák kerültek előtérbe. Az új véleménykifejezési eszközök nyomán úgy tűnhet, mintha a hatalom nem mindig a vezetők kezében lenne. A digitális média az információ korlátozásán viszonylag gyorsan túl tud lépni. Azonban nem szabad túlbecsülni a média erejét, az új telekommunikáció új demokratikus gyakorlatot alakított ki: a nyugati média gyakran homogenizálta az Arab tavaszt, pedig az egyes forradalmakban teljesen eltérő mozzanatok játszottak szerepet. Szociológiai szempontból érdekes kommunikációs utópia, hogy a demokráciát a technológia biztosítja. Az új technológia eltörli a privát és nyilvános határát, új szocializációt hoz létre. Az információ áradata azonban egyre csak megnehezíti a lényeg kiszűrését, a kritikus gondolkodást. A globális pénzügyi válságban sem a válság okait, hanem a narratívákat keresünk. Azonban egy fordított tendencia is erősödik: a magán- és publikus szférát is egyre inkább védeni próbáljuk, egyre bizalmatlanabbak vagyunk az információforrásokkal szemben. A digitális média helyes felhasználása az értékalapú viszonyulás: azaz értékeink alapján kiválogatjuk és feldolgozzuk az információt.


Az előadókról röviden:

Mattei szerint a demokrácia egy olyan cél, amelyet soha nem lehet elérni, de mindig követni kell.
Ludassy szerint a népszuverenitás szabadsága és az emberi jogok szabadsága feloldhatatlan konfliktusban áll.
Tosel szerint a dedemokratizálódás és deglobalizáció korában a helyes irány a másik különbözőségének produktív felismerése.
Pogonyi szerint a demokrácia előfeltételezi azt a tőle független irracionális kötődésen alapuló közösséget, amelyben létrejött.
Worms szerint az állandóan fenyegető katasztrófák elleni védekezés adja a demokrácia hatjóerejét.
Tamás Gáspár Miklós szerint a tömegek cselekvésére mint ésszerűtlenre tekinteni a gőg jele.
Monod szerint a demokráciát mikrotársadalmakból kell újjáépíteni.
Negri szerint az Occupy mozgalom a munkásmozgalom új szintje, mivel itt már nem a mozgalom igazodik a tőkésekhez, hanem fordítva.
Takács szerint a demokrácia megújulása lehetséges egy intellektuális forradalommal is, de az csak hatalmon nem lévőknek opció.
Revel szerint a demokráciát nem újrafelfedezni kell, hanem megtölteni tartalommal.
Olay szerint Arendt az egyetlen demokratikus rendszernek a tanácsrendszert tekintette.
Chardel szerint a modern telekommunikációnak megvan a politikai haszna és kára.
Bagi szerint egyszerre van szükség politikai univerzalitásra és lokalitásra.


A konferencia utolsó előadója Bagi Zsolt, a PTE Filozófia Intézetének adjunktusa volt. Bagi előadását azzal kezdte, hogy felállította korunk diagnózisát: a globalizáció és a lokalizáció korának diagnózisát. Állítása szerint a lokalitások létrejötte az univerzalizmus kritikájának eredménye, de a lokalitás univerzalitás nélkül keveset ér. Bagi szerint ma már mást szimbolizál a berlini fal leomlása, mint 1989-ben, mert akkor a határok eltűnését, míg ma a határok megsokszorozódását jelenti. Ezek a határok azonban a tér descartes-i elméletével függnek össze. Descartes tere a mitikus térrel szemben a homogén teret alakította ki, amely elvesztette középpontját és irányultságát. Az univerzalista tér demokratikus, mert határtalan. A határ/tér az arisztotelészi rendszerben mindent megelőz, mert akkor is megmarad, ha semmi más sem. A legvégső tér az égbolt, azonban maga az égbolt nincsen sehol, mert azt nem határolja semmi. Descartes ez ellen a határ ellen indít támadást: a teret végtelennek tételezi. A descartes-i végtelen tér kritikája egyben mindig az univerzalizmus kritikája. Spinoza tagadja a forma definitióját, azaz belső meghatározását, csak determinatióját, azaz külső meghatározását engedi meg. Azonban Bagi szerint egyik sem a helyes álláspont, mert interferenciát, együttműködésen alapuló teret kell létrehozni.