Az égiek nem sajnálták az áldást a 2012-es Pannónia Fesztiváltól. Ez egyszerűen minden más benyomást elfed: olyan szintű szétázás, dagonya, sárcsúszda volt az egész fesztivál, amit nehéz szavakkal leírni. Eleinte röhögtünk az esőn, még örültünk is egy kicsit neki mint hangulatelemnek, aztán bokáig süllyedve a sárba már annyira mindegy volt az egész.


Éjféltájt viszont a csuromvizes ruhákban elkezdtünk remegni, mint a nyárfalevél, na ennek már a fele sem volt tréfa. Én, megvallom őszintén, feladtam az estét ennél a pontnál, a Magyarországon a Narancs, Tetves és Dugó című zseniális kultuszvideó által közismert Onyxra annyi kedvem volt elmenni, mint mondjuk gyalog Vlagyivosztokba. Néhány dologról azért megpróbálok egy gyors összefoglalót adni.

Két bejáraton folyt a beléptetés, csütörtökön mindkettőnél szép sor állt az égszakadás kezdetéig, utána már csak az igazán felkészült esőkabátosok és esernyősök állták a sarat. A helyszínről nekem kapásból a szentendrei skanzen jutott eszembe, meszelt falú elkerített házikók bukkannak fel mindenütt, igazán archaikus hangulatot teremtve (a dagonyával együtt még a tavalyi Fezen ugrott be még egyébként).

Megtettük vizitünket a helyi kisboltban, sátorfelverés, aztán pedig irány a Subscribe, mondottuk vala, de hát már a hangolásnál elkezdtek ázni a színpad elején álló elektromos berendezések, ami miatt a koncertet néhány szám után szüneteltetni kellett.

Mi addig feltankoltunk a fesztiválkártyára, közben pedig annyira sárosak és vizesek lettünk, hogy kitörő lelkesedéssel vetettük magunkat újra a koncert hevébe, mikor visszaértünk, ami nem biztos, hogy életünk legjobb döntése volt. Megjegyzendő azért a koncertről, hogy szokás szerint élvezetesen játszottak a srácok, még mindig zseniális zenészek külön-külön és együtt is.

A Subscribe után visszavonulva hallgattuk a Tankcsapda klasszikusait, akik viszont nem feltétlenül a zenei kvalitásaikról voltak híresek, az énekes szavaival élve: „ma sem fogom leénekelni Pavarottit a színpadról”, ami igaz is volt és legalább őszinte. Persze az Ez az a ház még mindig üt, úgyhogy nem volt semmi probléma, vége lett a dolognak, én pedig azzal a lendülettel visszavonulót fújtam.

Reggel két srác beszélgetéséből le tudtam szűrni annyit, hogy Onyx, a fesztivál egyik headlinere, idézem: „szar volt”, ami valószínűleg a körülményeknek is betudható, kicsit sajnálom azért a dolgot, mert a Slamnek van kultúrája (sajátos értelemben) kis hazánkban is… A terepet felmérve az állapotok nem túl rózsásak, de azért mi reménykedve néztünk a pénteki Flo Rida gigaszuperkoncert elébe. Estig pedig megpróbálunk valahogy túlélni, merthogy nagyobbrészt erről szólt a csütörtöki nap. A túlélésről.