Mint minden évben, úgy 2012-ben is a Jam-Bory-Vár volt az az esemény, ahol az ember összeszedhette (az idei nyáron is kötelező és) első komolyabb szúnyogcsípéseit. A hangulat és a program azonban hamar elterelte a figyelmet a vakarózásról.

A Méhkasaula és a Bory-vár közös szervezésében megrendezett 14. Jam-Bory-Vár késő délután indult, először az elsősorban családoknak és a gyerekeknek kedvező programokkal. A bábjáték és az ingyenes gyöngyfűzés kora estig, egészen hat óráig, a megnyitóig tartott.

A Bory család képviseletében idén is Kovács Andrásné, Bory Jenő unokája nyitotta meg az estet. (Az ennél később érkezők azonban megint csak a programfüzetben feltüntetve láthatták a hagyományos ingyen piát, a „(bólé, tea és teasütemény)”-t.)

Ahogy kezdett esteledni, egyre inkább benépesedett a vár, egyre nagyobb lett a torlódás a csigalépcsőkön, és egyre gyakoribbak az előzések és az elsőbbségadások alkalmazása a fordulókban vagy a tornyokban. A zegzugos Vagyoczky teremben a MAKE alkotóinak csoportos kiállítását tekinthették meg az arra járó várfelfedezők, míg az Elefántos udvar lugasai között a dj-k; Elf, Steve Mush és Infra Gandhi teremtették meg a hangulatot.

Fél héttől aztán tényleg beindult az élet, a SoulTech koncertezett a 100 oszlopos udvarban, a füvön gyűltek a plédek, a kutyák és a családok. A várat és a kertet igazi dzsembori-hangulat lepte el, és ahogy azt az afrikai törzstől eredő szó is jelenti: „vidám összejövetel” kerekedett Sena Dagadu koncertjére, akit a közönség az Irie Maffiából már ismerhetett, azonban most egy vadonatúj műsorral, hatalmas sikert aratva énekelt a várban.

Sötétedéstől kezdve a Méhkas Dia Projekt festette be fénnyel a falakat, idén is felkúsztak a várra a színes, mesebeli, elvarázsolt fényárnyékok, amik csak még inkább növelték a már amúgy is egyre inkább fokozódó Sena-koncert magával ragadó hangulatát.

Idén, hálisten (vagy sajnos) elmaradt a viharban táncolós koncertélmény, viszont a Vagamundo Zsonglőr és Tűztánc Egyesület mára már szinte hagyományszerű tűztánca és a dobosok pergő ritmusai felemelően zárták az estét.

Ezután már csak a szintén tradicionális belvárosba buszozás volt hátra. Az Alba Volán idén is díjtalanul indította különbuszait a buszpályaudvarra illetve a vasútállomásra. Így a buli még folytatódott, kinek a zsúfolásig megtelt buszokon, kinek a szervezett fesztiválzáró afterpartykon a város különböző pontjain, úgy mint a Műhely Kávéházban vagy a Múzeum Caféban.

És ha már a díjtalan buszozásról beszélünk, azért érdemes megemlíteni, hogy az idei belépő megközelítően 1000 forint volt, (és sajnos idén sem volt diákjegy, melyet már tavaly is hiányoltak), s bár 12 év alatt ingyenes volt a belépés, családi kedvezményt adhattak volna a szervezők. (A büfét pedig leginkább már csak a kapun kilépve, hazafelé találta meg az ember.)

A Jam-Bory-ról azért nem könnyű írni, mert roppant nehéz átadni azt az életérzést és legfőképpen azt az örömöt, ami ott, a „csodapalota” falai között évről évre megteremtődik. Írhatnék egy szigorúan műsorfüzetet követő, tényközlő beszámolót a programokról, kiállításokról, koncertekről, vagy írhatnék egy áradozós, terjengős, sőt ömlengős szubjektívot is, arról, hogy mit jelent számomra a Jam-Bory-Vár, de nagyon remélem, hogy ezek közül egyik „túloldalra” sem estem át.

Én azt mondom, jövő ilyenkorra is legalább ennyi boldog pillanatot és legalább ennyi nyárindító szúnyogcsípést kívánok minden kedves Jam-Borystának!