Nagyvilág, Lengyel tényirodalom, 2011. december

Nehézkes kicsit részemről a folyóirat-olvasás, mert úgy olvasom őket, mint egy regényt, ha tetszik egy Pynchon-kritika a 100. oldalon, az előző százat is elolvasom, hátha van még érdekes. Ahol egy jó szöveg terem, ott több is. Lassul tehát a befogadási idő, sokszor csak késve jutok hozzá a kupac alján lévőkhöz. Nagy bánatomra így történt a Nagyvilággal is, pedig ez a decemberi termés egyik gyöngyszeme.

A szám a lengyel tényirodalmat mutatja be, boncolgatja, és egyben rögtön reprezentatív mintát is ad. Olyan műfaj ez, amelyről az átlag magyar olvasónak eddig kevés fogalma lehetett. Agnieszka Wójcińska bevezetése igyekszik hírt adni a lengyel riporterirodalom mai helyzetéről, ahogy írja is, összeállítása teljes képet ad arról, ami a „kis realizmus” tematikáját Lengyelországban érinti. Magyarországon kevésbé markáns jelenség a rendszerváltás óta, de náluk – körkérdés alapján – azért ilyen népszerű a műfaj, mert az olvasó értékeli, ha egy szöveg igaz történetet mesél el. (Érdekes egyébként, hogy Magyarországon most a kis realizmussal szemben épp a véleményes műfajoknak nagy a divatja.) Ezzel együtt a fikciós irodalom szeretete egyre kezd visszaszorulni az elmúlt időszakban, ez műfaji szinten talán a történelmi regény újbóli térhódításán, illetve az újabb európai, észak-amerikai corpusokon is mérhető. Ennek oka nyilván a társadalmi, politikai, gazdasági feszültség erősödése és akár a kommunikáció, utazási lehetőségek fejlődése is lehet: most már eljuthatunk olyan helyekre, amelyek létezéséről csak sejtésünk volt, (akár egy kattintással) interakcióba léphetünk teljesen más alapelveket követő, az emberi értékeket más szimbólumrendszerben értelmező kultúrákkal: a jelen, a mindennapok iránti érdeklődéssel tehát számolni kell. Ennek helyi feltétele pedig az volt, hogy a tényirodalom formai, nyelvi jellemzői Lengyelországban mostanra állandósuljanak, így lehet olyan – a felesleges mellébeszélés nélkül –, amilyennek szánják: pontos és gondolatébresztő.

Hanna Krall szövege német vonatkozású, a második világháborúval kapcsolatos, annak bűvöletében és hatókörében játszódó történetekre épít, tehát már rögtön az első írás megmutatja, hogy nemcsak kortárs társadalmi problémákat vázol a kötet, hanem a már föntebb is kis realizmusként emlegetett, nálunk talán mikrohistória néven ismertebb műfaj/szemléletmód alapján a korábbi korok mindennapjait is igyekszik leírni.

Małgorzata Szejnert történethálója az egzotikus történetekhez kevésbé szokott olvasónak – elég megosztó téma a felfedezősdi – talán csak az elefántiázis és más, általánosan kevésbé ismert jelenségek, utazást kísérő körülmények miatt lehet érdekes. Talán meg is mosolyogtat a következő búcsúvers:

Most meghalt az angliai ember
Más volt a haja, mint nekünk
Menjünk, nézzük meg az angolt (929)

A kultúrák ütközése sokszor félreérthetően vicces szituációkat szül.
Mariusz Szczygieł tudósítása az óramű pontossággal megírt füzetekről (minden apróság pontos dokumentációja hosszú évtizedekig) szintén a mikrohistória és az egyéni sorstragédia igazat nyújtó ötvözete. Nagyon érdekes a módszer: nem magyaráz, tények elé állít. Az elemzés az olvasó fejében történik meg. A szövegek egyúttal távolságtartóak is, azon túl, hogy megpróbálnak közel férkőzni a főszereplőhöz. Az irónia és a humor is a kelléktárukban van:

Újabb találkozót beszéltem meg Alla Alekszandrovnával a Naberezsnaján.
Kényelembe helyeztük magunkat a padon, de mellénk ült valaki, ezért Alla mindenképpen át akart ülni valahová.
Csehovi nép – magyarázza. – Beszélgetünk, ez meg ideül és hallgatja. Mekkora tahóság. (962)

Natalja nagymama csak „vörös kutyaként” emlegette Lenint. […] Imádta nézni a tévében a Lenin októberben című filmet. Az utolsó jelenetben vöröskatonák rohannak át a téren a Téli Palota felé, fölugranak a kerítésre… a nagyanyám meg kirántja a dugót a konnektorból. „Akkor sem érnek oda” – mondta. (963)

Fontos is, hogy humorunknál maradjunk, hiszen elborzasztó eseményekről van szó. Kifejezetten a halál és a kínzás tematikája áll az összeállítás középpontjában, mégsem gyomorforgató. Meghökkentő, mert igaz, nem úgy, mint Dahl vagy Poe, akik igazat hazudnak szépen, ékes eszköztárral.
A szövegek a megdöbbentés erejére építenek, hatásvadásznak talán azért nem nevezhetőek, mert igazak, (a fordításban) nyelvezetük letisztult, és nemcsak a meghökkentő tények leírására vállalkozik a szerző, hanem a kevésbé érdekes, de oda tartozó momentumokra is. A következő példa előtt tanácstalanul áll az átlagember: felületesen valószínűleg már hallott róla, talán statisztikákat is látott, de itt – ahogy a kötet legtöbb riporteri textusában – megteremtődik a személyes kontaktus a valamelyest groteszkké gyógyszerezett főszereplőkkel, így önigazolást nyer a történet.

Természetesen volt néhány dolog, ami nyugtalanított. Amikor pattanásos lettem, ez különösen idény közepén volt gyakori, vagy amikor az egyik lánynak megnőtt a klitorisza, és mindenki azt mondta, hogy fütyije van. Amikor az uszodában az ölüktől a mellükig szőrös úszónőket látott az ember. Vagy amikor három hónapig nem jött meg, és mélyebb lett a hangunk. Azt mondták az edzők, hogy az uszoda nedves levegőjétől van. Vagy azt, amit Lothar Kipke doktor, a keletnémet úszószövetség orvosa: túl keveset szexeltek, lányok. (1005)

Erőteljes szövegek, kirántanak a mindennapi szituációból valaki más teljesen elütő mindennapjaiba, egy másik értékrendszer szemlélésébe vonnak. Lidia Ostałowska szövege az auschwitzi falra festett Hófehérkéről egy kis csoda – mind a történet, mind a megfogalmazás.

– Gondoltam, legyen egy balusztrád, mintha svájci kunyhóban lennénk, ahonnan a rétre nyílik a kilátás. Így aztán festettem zöld füvet, kék eget, kis felhőket. A kerítésre pedig stilizált cserepes virágokat, de olyan élethűeket, hogy igazinak látszottak. A gyerekek figyeltek. A legboldogabb jelenetet akartam festeni, amit csak ismerek. Épp neki akartam kezdeni a teheneknek és birkáknak, de inkább megkérdeztem: “Mit szeretnétek még a rétre?” Egyöntetűen azt felelték: “Hófehérkét és a hét törpét.” Ez volt az a film, amelyet hétszer láttam Prágában, mielőtt elhurcoltak, mert érdekelt az animáció technikája. És az utolsó, amelyet láttak a gyerekek. Maguk választották ki a jeleneteket. Jól emlékszem a figurákra, megfestettem Hófehérkét, ahogy Szendével táncol, a többi törpe pedig ugrál és tapsol. Az volt a lényeg, hogy a gyerekek ne csak az üres falakat nézzék. (992)

Egy nap Dinah látott egy jelenetet, amelyet mintha a hófehérkéből vágtak volna ki. Egy csapat törpe tipegett, egyenesen felé.
Dinah: – Nem hittem a szememnek, pont heten voltak. Mintha a gyermekbarakkban életre keltek volna a rajzolt törpéim, Szende, Morgó és Hapci, és leszálltak volna a képről. Egyszerűen nevetnem kellett, amikor megláttam őket.
Ezek Ovitzék, romániai zsidók az erdélyi Rozávlyából. Héttagú törpecsaládnál népesebbet nem ismernek sehol a világon. (999)

A szövegek tiszta stílusúak, ám olykor fordítás ízűek, kevés sajtó- és fordítási hibát találni, ezektől eltekintve egyik legigényesebb folyóiratunk. Műfaji és társadalmi látókör-tágító a Nagyvilág decemberi száma.