Arc

Szent meggyőződés, az arc az ember képe és legőszintébb alkotása.
(Ha lehet valamink őszinte.)
Nemcsak belső hangjai csapódnak le rá, az érzések gőzös mivoltuknál fogva,
de az ember exponálási ideje vetítésével együtt. Fecnikből összerakott mozaikfénykép,
vagy inkább csempézett hangulat, ez az arc.
Idővel, térrel márványozott fürdőszoba, melyre lecsapódnak az érzelmek ezernyi nedves
pöttyei, hogy az arculaton folyjanak le, léha könnycseppként és váratlanul.
A vakolat főleg szavaktól repedezik. Más csempézett fürdőszobákból suttogott, hirtelenjében
elkapott szófoszlányoktól, vagy pedig falhoz vert bántásoktól.
Minket, engem, téged emlegettek és mindent tudtak, amit te rólam nem. Hirdették könnyeidet cseppről cseppre elmesélve és kortyolgatva történetünket, hogy aztán távozzon a természetbe, ahogyan én tőled.
Ideje felfognod, könnyeidet is. Ha engem kérsz, kicsavarom őket belőled, arcod ronggyá válik.
Mert nem akarom már, hogy sírj. Így végzek egyszerre az összessel, hogy a
penész ne kóstolja párás arcodat, sem poshadt szívedet.
A penész árulna el engem, spóráról spórára hömpölyögne az érzés,
amit velem érzel, ha kezemet megfogod. Imbolyogna és kiröhögne. Gondolnád, éppen olyan
vagyok, mint ez a vigyorgó penészspóra. Én ezért röhögnék, és most is teszem.

*

Kéz

Az idő a kezeken rág először. Az összes tettet, amit véghez vittek, először azokat eszi az idő, hogy elérje tompa fogaival a húst, alatta a csontot és ordító lelket.
A kezek kormányoznak, egy téli estén, kesztyű a kinti hideg, festett az ér
és a sok ránc rajta hullám talán, elejtett és elfulladt cselekvések visszhangjai.
Milyen idegen tud lenni, bár mindig is fogtad. Az első kézpárosnak egyike, mely tartott.
Apám, megöregedtél, úgy, hogy észre sem vettem.
Tompa az idő fogsora, az ember egyik napról a másikra öregszik mégis. Ránk zúdul az élet és megtámad, hiába is hessegetjük, hiába emeljük kezeinket pajzsként.
Te már csak tudod ezt, de a kesztyűtartóból kezembe nyomsz egy bankót, gyermek, legyen jó dolgod. Szórakozás legyen az idő záloga, teszed hozzá. Csak légy résen. Más kézből ételt, italt,
el ne fogadj. Csak engem fogadj el ilyennek, ha szülőd van, gyilkosod ne legyen.
Vezetsz a sötétben, már csak egy saroknyi a közös idő bennünk, vérünkbe kapaszkodunk. Elengedsz. Nem nézek utánad, de látom, hogy intesz. Hogy felkavard azt az időt is, amit soha nem töltöttünk együtt.

*

Vér

Neked a lábfejed fürdés után mindig ilyen, állítod. Anyánk már el akart küldeni kivizsgáltatni, csecsemőkorodban is, te emlékszel.
Nézem, hogy a fehér hideg csempén mosolyog lábaidban a vér. Minket ereinkkel kötöztek össze, és vérünk kötelez hasonlóságokra. Hunyorítok, hol van a csomó, ahol az ugyanaz mégis mássággal fonódik lényegünkké. Idővel, rájövök; ha vérröggé vált, más emlékek tapétázzák is az ereket, még ezek sem választanak el bennünket. Marad a csomó, a vér és mi együtt.
De nekem Krishna-lábaim vannak, azt mondod. Barnábbak a tiédnél és hosszúak.
Most elkezdesz táncolni, fehér köntösben, utánozod mestereidet körbe-körbe, mint egy dervis. Énekelsz és kitárod karjaidat, míg a két piros láb nem lebeg a levegőben, hogy vihogjunk ezen és az embereken. Mindig nézőkként, de emlékben színészek, így játszunk és táncolunk folyton, ahogyan te, az élet felett lebegve, barna és vörös lábakkal. A röhögés könnyeket fakaszt kacagó szemünkben, bennük ezer lábainkat el nem kapják, csak ha ránk szólnak, komolyodjunk, megállunk.

*

Szem

Úgy tartják,
a szem, a szem tükör, a szem a léleknek a tükre.
(Tükörben így: tükre a léleknek a szem, tükör a szem, a szem,
úgy tartják.)
Ez esetben, a lélek nem testünkben, hanem kívül van, és folyton szembe néz a szürke, érces foncsorral, szerveinkkel, vérünkkel, sejtjeinkkel, miközben szemeink nem látják viszont a lelket.
Én pedig ezt látom: előttem az út, alattam a testem. Felettem lombhálózatban kékül a mindenség.
Nem látom hajamat, pedig szeretném látni magamat felülről, vagy legalább alulról, ha előnytelen is, akkor kilencven fokos szemszögből. Jó lenne a lelki perspektíva.
Úgy beszélik,előre nézzél, de hátra sohasem. Én, ha átvágok egy úton, akkor is jobbra, nem balra fordulok.
Úgy tanítják,
életszerűtlen ez. Mint ahogyan életszerűtlen a megtorpanás és visszanézés, szokásom ez is, csak most nem. Ott vagy mögöttem, te hátrafordultál, tudom és érzem. De én nem fordulok meg. Ha tenném, látnám magam, ettől mégis félek. Akik visszatekintenek, azok előretekintenek. Ha találkoznak a szemek,
úgy vélik,
viszontlátják egymást időben elöl. De
nem tudják,
hogy csak a szemek, a lelkek nem, azok soha nem találkoznak mással önmagukon kívül.
Mert ha a szemek találkoznak, a lelkek csak akkor fordulhatnak meg, és más foncsorát bámulva,   más tükrében önmagukat látják. Jobbra néznek, nem balra, és elüthetik, mintha soha vissza nem pillantottak volna.
A szem vakmerő, a lélek ezért fordul.
Így látom én.
Megmutatom, hogyan kell jobbra nézni.

*

Haj

Hajadban ébredtem rá álmaimra.
Más nem lakozik a hajban, csak keratinba zárt álmok és vágyak, a bőr és köröm közeli rokona, mint agynak a szív.
Csak aminosavból álló fehérjesűrítmény késztet arra,
hogy vadságot és nyugalmat egyszerre lássak. Sztyeppi vihar mozgását szélben, fénylő távoli hegyekkel, őszülő éggel. Madár rebben fel önárnyéka felett, meghazudtolva, hogy igazság szerint nem is repül, hanem álmaimban jár csak. Bele kap a szél, és hajadba is. Más tájak, más helyek. Sivatag és bőröd forrósága, fehér fogaiddal kóstolgatlak én téged, ha te engem nem. Menjünk innen, túlra. Tengerbe esünk, és már nem késünk el sehonnan, mert ha végtelen van, nem lehet, míg partra nem érünk. Ha kilépünk, bokádon hab pereg le és homokszemcsék futnak fel. Erdei ligetekre sietünk, hogy ifjúságunkat tetten érjük, ahol éppen születik az, akit szeretünk. Mesélek neked, ha ölembe fekszel, és ujjaimra tekerőzik hajad. Véletlenekről és más testekről, azoknak részeiről és hozzátartozó kellékeiről, táj, sóhaj, világ. Arcról, vérről, kézről, szemről. Hajadról. Körmeimről.

*

Köröm

Körmeim félholdjait csodálom, másokét is, ha megfelel a holdudvaruk. De
ilyenkor
amikor hazamegy a vendégem, a szavait mindig itt hagyja, mert belehelte órákon keresztül falaimat.
Ilyenkor
a szavak nem hagynak nyugodni, az öreg fotelomban ülök és
csontig rágom körmeimet, lerágom a holdakat. Kinyitom az ablakot, csak szálljon el a gondolatpára minél hamarább más terekre, más szobákba.
Nem is az elhangzott szavak gyötörnek, nem tőlük félek, nem miattuk köpködöm körömsarlókkal a padlót, és nem is miattuk harapdálom aztán számat, ha fogaim fájni kezdenek.
Ilyenkor
azok a mondatok kísértenek itt, melyek soha nem palástolták magukat, sem beszéddel, sem kézzel. De talán egy nézéssel, egy borheggel az asztalon, egy füstittas függönnyel. A combok és térdek ollójában, egy plafonon alvó muslincában, ott rejtőznek azok a szavak, melyek hangra nem rezdülnek soha, csak maradnak. Bújócskáznak, de senki nem akarja megtalálni őket.
Ebből a fotelból keresek
ilyenkor,
de hiába is hunyok, hogy bújjanak elő, öröké számolok,
míg újabb játékos nem lépi át küszöbömet, és idővel vissza nem pattannak a félholdak.

*

Száj

A szavak, hazugságok és igazságok küszöbén beláthatatlan minden következmény, mert a száj önkényes. Ahogyan önkényesen eszik, ha éhes, iszik, ha szomjas, hazudik, ha túl sok lenne az igazság. És ahogyan önkényesen igazat mond, ha a hazugság túlcsordul benne, és a képzelet felülmúlja szókincsét.
Így szül tetteket folyton, bután és meggondolatlanul, ahogy én titkokkal dobálok meg néhány órányi ismeretségeket, akik kanalazzák intimitásomat. Az ő szájukban nyitottságként fogalmazódik újra ez a hibám, de én abban a pillanatban szüntetném meg szám nyitva tartását, megírnám a táblát, hogy „ZÁRVA”, és még számodra sem nyitva, kiraknám az ajtóra.
Csak, ha írni kezdek, már a toll pletykálja titkaimat, és ha nem is hívlak fel, hogy kimondjam, mit szeretnék, helyette ágyam alatt manifesztálódnak betűkben a rólad szőtt gondolatok. Egy lapból kupac, a kupacból hegy lesz, és esténként hátamba állsz bele, mint szórengeteg. Félálomban szótagzenét pengetnek ajkaim, mással- és magánhangzók rezgésére ringatom magam, mormolom a kötőszavakat főként, a más és a magán közt az ést, hangsúlyozom az igéket, melyekben a tettek megfoganhatnának. Míg bele nem fáradok, válladat párnámnak képzelem, és álmomban is önkényesen kimondhatatlanok lépik át a küszöböt, cselekvésre soha nem sarkallva, a reggeli kávéval kívülről zárják végül az ajtót.