Beszámoló a XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál harmadik napjáról

Mennyiben változik meg az északi irodalom északi jellege, ha az nemzetközileg is ismert? Miért kell megkülönböztetni a krimi skandináv vonulatát? Mit jelent Claudio Magris triesztisége és képes-e megváltoztatni egy regényt a külföldi befogadás önkénye?

A Millenáris B épületében felállított standok között nem volt könnyű közlekedni. Felmerült a kérdés, hogy valóban ilyen sok lenne az érdeklődő, vagy a standok közötti utcácskákat szándékosan alakították olyan szűkösre, hogy a tömegillúzió az egész esemény idején fennmaradjon. Az egyik oldalon Nádas Péter dedikál nagy buzgalommal, a másikon Paul Lendvai ücsörög magányosan, míg szemben Müller Péter pózol lelkes rajongójával egy fénykép erejéig. Aki kezébe vette a fesztivál hivatalos programfüzetét, szembenézhetett a lehetetlenség egy sajátos formájával. Az előadások nagy része egy időpontban kezdődött, ám ez korántsem róható fel hibaként, hiszen fesztiválról van szó. Maradt tehát a szelektálás, illetve a válogatás remélhetőleg helyes módszerébe vetett bizalom.


A könyvfesztivál két jelentős címkéje az északi (skandináv) irodalom, valamint a Budapesti Nagydíjjal kitüntetett Claudio Magris. Az Európa Könyvkiadó összeillesztette a két „fogalompárt”. Az Északi országok díszvendégsége című matiné meghívottai a norvég Kjell Askildsen, a szlovén Joze Hradil és Magris voltak. A három beszélgetés lényegében azt a kérdést járta körbe, hogy egy adott térséghez, legyen szó északi skandináv vidékről, Közép-Európáról vagy éppen egy városról, miképpen kapcsolódhat az irodalom. Askildsen határozottan tagadta az északi irodalom, mint meglévő egység létezését. Nincs skandináv specialitás, legalábbis olyan különbözőség, amely határozottan lökné el magát az európai irodalomtól. Sajátos északi hagyományok persze vannak, de a norvég író nem érzi azokat igazán közel magához. A kötődés inkább az úgynevezett európai irodalom irányába mutat, ám a szerző nem részletezte, hogy pontosan mit ért európai hagyományon. Askildsen nem is igazán részletezett. Válaszai olyan rövidek voltak, mint a lejátszott filmrészletekben hallott, magyarra fordított novelláinak mondatai. A minimalista jelzőt előszeretettel használó besorolók kaptak is az alkalmon, s már talán nem is találni olyan írást a norvég íróról, ami ne mint a minimalizmus egy meghatározó kortárs képviselőjeként tartaná számon. Askildsen szerint a kényelmes beskatulyázás egy tipikus esete az övé, a minimalizmus pedig nem tekinthető irodalmi alapfogalomnak. Novellái nem minimalisták, hanem egyszerűen rövidek. Ahogy maga a beszélgetés sem nyúlt hosszúra, melynek oka részben a szerző élőszóban is gyakorolt szűkszavúsága, részben pedig az egész matiné Claudio Magrisra való ráhangoltsága.

A szlovén, de magyar származású, s magyarul tökéletesen beszélő Joze Hradil nem is kívánta homályosítani szereplésének „előzenekari” jellegét. A gyermekkorról, a magyar nyelv megtanulásáról, a magyar kiadókkal való kapcsolatokról anekdotázó, valamint itthon még meg nem jelent Arc nélküli képek című regényéről mesélő Hradil, mintegy méltó felvezetésképp Magrist hozta szóba. A valami biztos ponthoz való tartozás kényelme elveszett, de lényegében optimista pályatársa még lát bizonyos (számára) fontosnak vélt centrumot.
Ilyen centrum például Trieszt, Magris szülővárosa. Egy észak-olaszországi kikötőváros Európa közepén. Egy határváros, élve az író szóhasználatával, amelyet a bezárkózás és a nyíltság egyszerre jellemez. A zárkózottság képes kialakítani egy olyan sajátos közeget, amelyen belül érvényes a trieszti irodalom, és triesztiség fogalmainak használata, ám e bezárkózás nem fulladhat mintegy önmagába. Itt áll elő a paradox helyzet. Az úgynevezett trieszti irodalom nem csupán a Triesztben élőkről szól, s nem csupán nekik íródott. Egy adott térség irodalmi hagyománya ugyan különbözhet más irányzatoktól, ám nem húzhat falat maga elé. Nyitottnak kell lennie. A trieszti irodalmat képviselni annyi, mint az ott szerzett élményekből táplálkozni írás során. A város szellemiséget hagy örökül, a világhoz való hozzáállás alapjait rakja le. Magris szerint Trieszt irodalmi város, mégpedig olyannyira, hogy irodalom nélkül nem is létezne. Trieszt, a kikötőváros mindig is eleven világnak számított, ám nem voltak kulturális hagyományai. A trieszti irodalom Scipio Slataperrel született meg a XX. század elején. A város nem engedi elszakadni az írót, az örökölt szellemiség egy életen át mögötte kullog, s visszavezet. Magris torinói tanulmányai idején kezdett a trieszti irodalommal, illetve családjának történetével foglalkozni. A kutatás során fedezte fel, hogy a nagy német mellett létezik az osztrák irodalom is. Volt valaha egy úgynevezett Habsburg-korszak, amely bár lassan lehanyatlott, furcsa nosztalgiát hagyott maga után. Magris hangsúlyozta, hogy őt nem az elkövetett bűnök, a történelmi tények érdekelték, hanem a nosztalgia mibenléte. Létezett-e a Habsburg Birodalom mint metaforikus létező? A szerző szerint a Habsburgok olyan kultúrát képeztek ki, amely felfedezte a káoszt. A rend világa vette észre a rendetlenséget. Egy egységes kultúra egyéb kultúrák tömegével nézett szembe. E többes szám az alapja Duna című esszéregényének. A mű ugyanis nem a kultúrákról szól, hanem a kultúrákból alakult ki. A felvázoltak alapján is jól látszik az életmű azon felépítettsége, amely egy adott térség, jelen esetben, a szülőváros szellemét adják. Sem A Habsburg-mítosz, sem a Duna közvetlenül nem kapcsolódnak Trieszthez, ám a város nélkül meg sem íródhattak volna. Magris tehát abszolút érvényesnek tartja az Askildsen által tagadott északi irodalom egységét. A közös múlt közös szubsztrátumot hoz létre, amelynek megvan mástól való különbözősége, ám a különbségeket nem szabad megbélyegezettségként elgondolni.

Mind Askildsen, mind pedig Magris hozzáállása a kérdéshez helytálló. Egy térséghez kötött irodalmi hagyománynak megvan az az előnye, hogy megkülönböztet, kiemel egy nagyobb közegből, így rátalálni is könnyebb. Azonban a tipizálás veszélyei is fennállnak, mikor is e hagyományon belüli változatosság, pusztán kényelmi okokból, nem létező egyneműséggel váltódik fel. A skandináv krimi irodalomnak mindkettőből jutott. A Libri és az Animus közös rendezvényének vendégei a svéd Håkan Nesser, a finn Leena Lehtolainen, valamint a dán szerzőpáros Lene Kaaberbøl és Agnete Friis voltak. A már kissé elkoptatott és valószínűleg sokszor feltett kérdésre, hogy miben áll a skandináv krimi titka, a szerzők szinte mindegyike ugyanazt válaszolta. Nem titokról van szó. Irodalmuk talán jobban hangsúlyozza a regény, semmint a krimi jelentőségét. Realizmusuk olyan jóléti társadalmakhoz kötődnek, amelyekben a bűnözési ráta meglepően alacsony. A bűnűzés, a törvénytelenség vagy épp a gyilkosság társadalmi vetülete ott analizálható igazán, ahol szokatlanságuk által kiemelkednek a hétköznapokból. A skandináv krimi realizmusa tehát nem a valóság leképzéséből áll, hiszen akkor nem is létezne skandináv krimi. A fikció nem valóságos tényeket tükröz vissza, hanem lehetőségeket állít fel, amelyekben a társadalomkritika is élesebben, ám nem súly nélkül jelenik meg. Håkan Nesser szerint az általuk képviselt krimiirodalomban két fő kérdés áll fenn: mi történt és mi fog történni. A bűntény előtti és utáni kettős idősík hozza létre a történetet, amelynek nem is kell szükségképpen egy skandináv országban játszódnia. Lene Kaaberbøl és Agnete Friis Cigányátok című regényének helyszíne Magyarország. Ez is megerősíti, hogy e krimik, szerzőik által is hangoztatott társadalomkritikai hajlama nem csupán a skandináv társadalmakra koncentrálnak, hanem mintegy a társadalmiság ideáját fülön csípve, egyetemes történésekről próbálnak írni, csomagolva ezt a krimi népszerű és könnyebben eladható műfajába. A sikerhez persze hozzájárult Stieg Larsson bestseller sorozata, amely mintegy rámutatott a skandináv krimi már meglévő irodalmára. Larsson síron túli önkéntelen önzése, mint örökül hagyott átokban jól érzékelhető a már említett változatosságot takaró egyneműség problémája. A Millenium-trilógia mérce lett, a skandináv krimi egy fő műve. Nesser humorosan meg is jegyezte, ha egy újságíró feltesz neki tíz kérdést, abból legalább hat Stieg Larssonnal kapcsolatos. A mondottak ellenére Kolozsi László moderátor következő kérdése A tetovált lány írójához kapcsolódott, illetve az ő munkamódszerének megelevenítésével próbálta a meghívottakét megtudni. Hiába, a mérce akkor igazán zavaró, amikor már nem csupán a regényben leírtakkal, hanem az író munkafolyamatával történik a nem kívánt összehasonlítás.

Egy adott földrajzi terület, s az ahhoz kötődő, megkülönböztető szellemiség, ahogy Magris is említette, nem fordulhat végérvényesen önmagába. Kérdés, hogy a művek más nemzetek olvasóival való találkozásakor mennyiben képes megőrizni ezt a sajátos szellemiséget, illetve milyen mértékben sajátítódnak ki a másik számára. A Jelenkor Kiadó által szervezett Nádas Péter beszélgetés jórészt ezt a kérdést járta körül. A Párhuzamos történetek német és amerikai recepciója mennyiben változtat, ha egyáltalán változtat, a művön, illetve a külföldi fogadtatása után tanulhat-e még valami újat a szerző saját regényéről. A Forgách András által vezetett beszélgetés a nemrég megjelent Párhuzamos olvasókönyvvel kapcsolatos kérdéssel indult. A német kritikák némelyike írt úgy a Párhuzamos történetekről mint az „évszázad regényéről”, többek között Tolsztoj, Thomas Mann és Musil mellé állítva Nádast. A szerző szerint, aki hangsúlyozta, hogy sok kritikát nem tudott elolvasni, nagy különbségek vannak a három recepció között. (A regényt korábban szlovák nyelvre is lefordították.) A mű mindegyik esetben egy más szellemi közeg szférájába került már a fordítás során. Ám ez nem nyelvi, hanem kulturális probléma. Közhelynek számíthat az idegen közegben olyasmi, amit az eredetiben túlmagyaráz, vagy éppen fordítva. Nádas tapasztalatai alapján beszélt a német befogadás országon belüli különbözőségeiről. A nagy városok között is fennáll a kulturális változatosság, ami a közönség reakciójára is kihat. Hamburg és München nyitott ebből a szempontból, szemben például Frankfurttal vagy Berlinnel. A német főváros Nádas szerint mintha nem is lenne jelen, nem kíváncsiak, a meghívott író csupán az esemény egy mellékszereplője.

Amerikában a kritikák többsége elutasító volt. A történetmesélés amerikai metódusa, illetve az azzal való tudatos szembenállás magyarázhatja a befogadás egy másik, a némettel ellentétes jellegét.

Nádas kiemelte, hogy az egymástól lényeges dolgokban eltérő recepciókat tapasztalva nem látja regényének esetleges új oldalait. Legfeljebb a befogadás szubjektív jellegéről tanult valami újat, arról, hogy mennyi variációja is létezhet egyetlen könyvnek. Az értelmezés szubjektív jellegét Forgách is megkapóan reprezentálta, néha már túlságosan is elszaladva az egyéni magyarázatok tömegével, a vele szemben ülő közönség nem túl nagy örömére. Szerencsére Nádas mindig időben húzta meg a gyeplőt.