XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál első nap

2012. április 19-én délután megnyitották a XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált a Millenárison. Idén az északi irodalmaké a főszerep, ám több magyar alkotó is részt vesz az eseményen. A fesztivál díszvendége, Claudio Magris vehette át a Budapesti Nagydíjat, aki Esterházy Péterrel egy pódiumbeszélgetésen is részt vett. Grecsó Krisztián mondott laudációt.


Egy grönlandi énekkórus, az Aavaat tagjainak egybemosódó hangjaival vette kezdetét hivatalosan is a XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Hivatalosan, hiszen a Millenárison mind szabadtéren, mind pedig a falakon belül könyves standok többé-kevésbe kipakolt serege előzte meg a megnyitó ünnepséget csütörtök délután. A Teátrum termében a rendezvény előtt alig fél órával egy-két ember bámulta csak az üres színpadot, ám szép lassan megteltek az üres helyek. A kezdeti pangásban a köszönőbeszédét szorongató Claudio Magris beszélgetett a fesztivál szervezőivel, valószínűleg abban a biztos tudatban, hogy mind ő, mind pedig a teremben ülők jó helyen vannak, szemben a már említett grönlandi kórussal. Az elénekelt versek valóban szépek voltak, ahogy sajátos népi öltözetük, ám az ámulva hallgató néző esztétikai élményét elnyomta az egyre erősödő kérdés: miért épp egy grönlandi népi kórus? Nos, erre válasz nem érkezett a délután folyamán, ám az északi irodalom, mint a fesztivál egy kiemelt kategóriája talán helyet kínál a rejtély számára: Grönland is északon van.

A fesztivált Réthelyi Miklós, nemzeti erőforrás miniszter nyitotta meg, háttérben a csücsülő grönlandi kórussal, szerényen jelezve ezzel, hogy még nem szándékoznak távozni a színpadról. A miniszter egy Umberto Eco-hoz kapcsolódó anekdotával kezdte. Valaki ugyanis megkérdezte egyszer az írót, hogy találkozna-e nagy elődeivel, mind például Platónnal. Eco nemmel válaszolt, hiszen a face to face csakis csalódást szülhet, amely a csodált előd félisteni termetét zsugorítaná pillanatok alatt össze. Talán igaz, hogy a nagyságot, jelentsen akármit, a könyvespolcon, a lapok között lehet csak megtartani, ahol például Esterházy Péter egyenlő a nagy íróval, nem pedig azzal, aki egy (persze csak) részben Magris tiszteletére rendezett ünnepélyen saját szövegével szórakoztatja a beavatottakat. Az ego nem pihen, s az idézett szövegrész sem igazán mutatott fel egy új Magris arcot. Ám az minek is, ha ő maga itt ül a maga fizikai valójában? Beszéljen csak ő minél többet, ha már itt van, Hahn-Hahn grófnőt pedig majd elolvassuk otthon.

Az anekdota után Réthelyi Miklós nem engedte el Eco-t, s a szerző idézeteivel töltötte fel saját mondandóját. A műveletlen ember rövid életű, szemben azzal, aki olvas. Az irodalom szeretete tehát az életet hosszabbítja. Életmódvezetés szempontjából ez valóban hasznos tanács, ám másfelől nem több mint egy már sokszor elkoptatott, üres közhely, melynek variánsai egy könyvről és az olvasás fontosságáról szóló rendezvények tipikus gondolatai, s melyek legalább olyan messze vannak az irodalom lényegétől, mint az olvasott ember a halhatatlanságtól. A beszéd vége egy posztmodern regény kiindulópontja is lehetne: az anyakönyvi kivonat révén az ember létezését is könyvvel igazolja. S ez igaz a létezés befejezésére is a halotti bizonyítvánnyal. Nesze neked halhatatlanság!

A beszédben megkezdett idézetsorozatot a Norvég Parlament képviselője, Gun Karin Gjul folytatta, aki Borges mondatokkal pakolta tele zsebeit. Az irodalom áthatol az országhatárokon. Való igaz, az idei könyvfesztiválon a dán, a svéd, a norvég, az izlandi és a finn kortárs irodalom szeleteiből is szabadon vehet a Millenárisra látogató. Az irodalom azonban úgy ad közös tapasztalatot, hogy a különböző népek sajátos jegyeit nem mossa el. Szépnek hangzó gondolat, valódi tartalom hiányában. Ismét. Az északi irodalom valóban nagy jelentőségre tett szert az elmúlt években. Fontos irodalomról van szó, nem tagadható. Ám az a jellemzés, hogy egyszerre lenne nemzeti, északi és egyetemleges csakis erre az északi irodalomra jellemző? Vajon az irodalmak többségének nem hasonló a célja? Újabb kopott, kissé kifényezett általánosság. A köszöntőbeszédek sorát Katarina Mazetti, svéd írónő zárta, aki ugyan nem folytatta az olvasás és a könyv szeretetéről szóló általánosságok hagyományát, ám az anekdotázást ő sem kerülte el. Az első élményeit mesélte el Budapesttel és Magyarországgal kapcsolatban, „dreamland-ről beszélt”, amelyhez oly szép emlékek kapcsolódnak. De jó is lehet külföldinek lenni.

Lassan bár, ám végül Esterházy Péter és Claudio Magris is elfoglalták helyüket a színpadon, s megkezdődött a beszélgetés. Mit jelent ma Közép-Európa fogalma? – tették fel az első kérdést Magrisnak. Az író már korántsem biztos e szókapcsolat létezésében, s ha még használatban is van a különböző nyelvekben, nem ugyanazt jelenti mint évtizedekkel korábban. Közép-Európa, mint egy sajátos kultúra gyűjtőfogalma veszett ki. Egy olyan humanista felfogás, amely tiltakozást, ellenállást jelentett. Közép-Európa mint (kritikát gyakorló) kultúra már nem játszik akkora szerepet mint korábban. Esterházy is az összehasonlítás eszközeivel érvelt. Korábban a nagyhatalmak között volt valami, amit közép-európa-i szellemiségnek hívtak. Egy térség, amelyben az ott élők felfedezhették saját hagyományaikat, ami nem jelentette azt, hogy e hagyományok eltakarták volna a nyugati fényeket. Ebben volt megragadható az a sajátos kultúra, amelyről Magris is beszélt, s amely megadta humanista tartalmát a Közép-Európa szónak. Esterházy is e fogalom érvénytelenségéről beszélt. Mára már kevésbe használatos a szó, s a dualista megosztás nyugat és kelet kettőségében az utóbbiba olvadt. Közép-Európa humanista leírása archiválódott (például Magris könyveiben), helyét a Kelet-Európa vagy éppen Másodosztályú Európa megnevezések váltották fel. Esterházy a térségről való diskurzust is két részre osztotta. Az egyik a Magris-féle nosztalgikus hozzáállás, egy olyan tükör, amelyben a szemlélő nem magát, hanem bíztató lehetőségeit látja, amely előtt jól esik elidőzni, s nézni a visszatükrözötteket. Közép-Európa egy másik oldala jelenik meg Danilo Kiš-nél, aki a fogalom és a térség brutálisabb oldalait is leírja. A nosztalgikus aspektus lehet az elferdítés egy formája, folytatta Esterházy. Az ártatlan piszkálódásra válaszoló Magris osztotta a nosztalgia hamisító, történelmi tényeket szépítő tulajdonságát. Az eltorzított tények veszélyessé válhatnak az igazság keresése során. Magris elismerte nosztalgikus hozzáállását, amit már többen is felróttak neki, ám torzítani nem állt szándékában. (S valóban, nehezen lehetne azt mondani, hogy Magris „történelmi tényeket” írna.) A továbbiakban író és valóság kettősségéről, valamint kettejük távolságáról volt szó, röviden, közel kerülhet-e egy író a valósághoz? Magris nagy szakadékot vél felfedezni a nagyok történelme és a kisember története között. Előbbit nehéz kézzelfoghatóvá tenni, egy gazdasági válságot talán a kisemberek történeteivel lehetne elmesélni. Esterházy az Én és a Mi felosztásban érzékeli a szakadékot. Ha az ember magáról beszél, nem biztos, hogy mások is megértik. A Harmonia caelestis szerzője ezt biztosan jól tudja. Esterházy szerint tehát inkább nyelvi problémáról van szó, pontosabban arról, hogy nincs is közös nyelv. A következő kijelentésével, mely szerint minden egyes regénynél fel kell építeni egy hidat az Én és a Mi között, azonban mintha ellentmondásba került volna önmagával. Ha valóban tagadjuk egy közös nyelv létezését, akkor hogyan képzeli el a hídépítést?A beszélgetést lezáró, már említett felolvasás alatt azonban hiába kerestem a hidat az úgynevezett Én és Mi között. A valóban megmosolyogató, Mágris Claudiáról szóló szövegrészlet inkább egy régi barátság személyes oldalára engedett pillanatnyi bekukkantást, semmint egy eddig nem ismert, titkos Magris arcra.

A Budapest Nagydíj átadása előtti Grecsó Krisztián által felolvasott laudáció adta talán a könyvfesztivál megnyitójának legerősebb perceit. A Magris által képviselt intellektuális próza „feledett hagyomány”. Az erős iróniával átitatott szöveg szerint „a próza minálunk csak ne legyen okos”. Magris magyar irodalom akar lenni, illetve „kényszerül, mert mi csak magunknak olvasunk”. S igazán csak az a miénk, akit ennyire nem értünk. A kisajátítás, csak a magamra vonatkoztatás önző tulajdonsága az, amely elhomályosítja a közös európai létezés érvényességét. A Duna lehetne egy közös tudatalatti szimbóluma, ám a „modern ego saját folyót kíván, s abba más ne mossa szennyesét. A mi folyónk a Tisza, ironizált Grecsó, mert az legalább majdnem csak minálunk folyik.” Üdvözlet Claudio Magrisnak itt, üdvözlet a „fehérek között egy európainak. Köszöntöm önt egy másik Duna partján.”

A Nagydíjat Tarlós István főpolgármestert helyettesítő Csomós Miklós adta át Magrisnak, aki „itt a Duna parti fővárosunkban” köszöntötte az írót. Grecsó Krisztián laudációja után azonban önkéntelenül is felmerült a kérdés, hogy most „melyik part” nevében beszélünk.

A megnyitó ünnepség kezdetén hallott idézetcsokrok után, talán megengedhetem magam azt a bátorságot, hogy egy idézettel zárjak, mégpedig Magris a délután folyamán oly sokszor emlegetett Dunájából, mely szövegrész némán, de ott kántált mind a pódiumbeszélgetés, mind pedig a Grecsó felolvasás alatt: „Aki hosszabb ideig  kisebbség szerepét volt kénytelen játszani, és minden erejét identitása meghatározására és megőrzésére fordította, az hajlik rá, hogy akkor is így viselkedjen, amikor már nincs rá szükség … minden energiáját a védekezésnek szentelve, beszűkíti tapasztalatainak horizontját, és a világgal való kapcsolata kisszerűvé válik.”