Beszélgetés Fehér Renátóval

2012. április 12-én a Magyar Irodalomtörténeti Társaság újonnan megalakult hallgatói tagozata megrendezte első önálló beszélgetőestjét, komplett képet adva a fiatal kortárs irodalmi életről. Fehér Renátóval Dobszay Balázs beszélgetett.

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Hallgatói Tagozata 2012 márciusában alakult újjá az ELTE-BTK magyar szakos hallgatóiból. A tagozat fiatal kortárs magyar írók és költők népszerűsítését tűzte ki elsődleges céljául, és szeretne minden hónapban legalább egy rendezvénnyel hozzájárulni Budapest irodalmi életéhez. A reklám után térjünk tehát a tényleges témára. A beszélgetés, ha minden várakozást nem is, a papírformát felülmúlta. A PinceSzín ötvenfős nem kicsi, se nem túl tágas alagsora megtelt, és ez mindenképp teljesítmény (gondoljunk csak például az Írók Boltja pár fős beszélgetéseire).


Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, megérte Budapest megannyi lehetősége közül ezt az eseményt választani ezen a csütörtök estén. De miért is? Itt van nekünk Fehér Renátó: (még) kötet nélküli, fiatal költő, az ELTE bölcsészkarának hallgatója, de nem csak ennyi, lehet mondani, hogy következő költő-, írógeneráció tagját láthattuk megjelenni a személyében. A generációt, amely az Író Akadémiára jár már gimnáziumban, akár vidékről is, amely ott volt Sárváron, a Kárpát-medencei diákírók, diákköltők irodalmi pályázatán, amely blogbejegyzésekben publikált először, és amely tudatosan jelentkezik bölcsészkarra, hogy ott aztán már fiatal költőként tekintsenek rá. Ha ki nem is lehet jelenteni, de nagy valószínűséggel ők azok, akiknek kötetmegjelenéseit a következő tíz-húsz évben várni fogjuk.

A beszélgetés első felében elsősorban az utat ismerhettük meg, hogy Renátó milyen lépések és kik segítségével juthatott el addig, hogy őt hívják meg vendégnek. Ezt persze lehetne részletezni, de mivel nem F. R.-életrajzot írok, nem teszem. Legyen elég annyi, hogy akinek esetleg most kellett volna bemutatni a jelenlegi fiatal írók lehetőségeit és törekvéseit, az a beszélgetés után tökéletesen tisztába került azzal, hogy mi az a Sárvár, a Körhinta kör, stb. Apropó, Körhinta: az élőhalott időszaknak vége, de mint a beszélgetésből kiderült, egyre már nem mint intézmény, mint csoportosulás működik, a tagok elindultak az önálló alkotás útján, amit jeleznek a megjelenő kötetek is (Lázár Bence András – két kötet, Kemény Lili – egy). Ezután természetesen szóba kerültek az inspiráló személyek, hatások, mint Tóth Krisztina, Vörös István, és persze Petri. Előkerült a város, Budapest szerepe, hogy vidékről felkerülve a barátunk lesz vagy sem, meg persze az is, hogy a bölcsészkaron tényleg soha le nem zárható vitákat folytatunk-e Pasoliniről néhány üveg sör mellett. Ez a blokk, az Apokrifban megjelent vers felolvasásával kezdődött, két új politikai költeménnyel zárult. Ezek vezették be a témát, amit jelenleg, ha akarunk, sem kerülhetünk el a mai irodalmi életben.

Természetesen a politikai költészetről, az irodalmi szerepvállalásról volt szó! Mi másról? Mit is lehetne erről mondani kifakadással vagy anélkül? Ami érdekes, az az, hogy nem a középgeneráció, hanem a fiatal költők, a rendszerváltás után szocializálódott nemzedék mit is gondol, vagy kell-e gondolnia egyáltalán bármire is erről az igencsak heves diskurzusról?. A válasz egyértelmű és nem csak az irodalmárokra igaz – a felelősségvállalás, véleményformálás alapvető fontosságú, nemcsak a mában, hanem a mindenkori demokráciában, (aktuális) pártpolitika nélkül (is). A megszülető szövegekről szólva pedig fontos, hogy ne essenek át a ló egyik oldalára sem, ezzel akár segíthetnének annak a közös alapnak a megtalálásában is, amivel minden értelmiségi azonosulni tud. Hiszen a versek nemcsak a szűk szakmai, hanem tágabb társadalmi közegekhez is eljutottak, eljuthatnak.

Renátó cikke a politikai költészetről
itt olvasható.

Ezt a kérdéskört lezárandó, egy-egy apa- és anyaverset hallhattunk. A harmadik blokkban talán a legszemélyesebb résszel, a szövegek motívumaival, jellegével kapcsolatos kérdések és válaszok hangzottak el arról. hogy ezek a versek mennyiben egy kiépülő személyiség állomásai, mennyi bennük a terápiás jellegű, és hogy mennyire veszélyes ez a kitakarózás. Az már a felolvasott versekből is nyilvánvalóvá vált, hogy a majd egyszer elkészülő kötet sokszínű lesz, mind témáit, mind formavilágát tekintve, ám „a dolgokat még rakosgatni kell”, amire természetesen még bőségesen van idő.

Ha egy mondatban kéne összefoglalnom mit hallhattunk: egy fiatal költő jelenébe és jövőjébe pillanthattunk bele ebben a másfél órában. De ezzel együtt valami egésznek a szeletébe is bepillantást nyerhettünk.

Fehér Renátó mondataiból egy új irodalmi generáció álláspontját és gesztusait ismerhettük meg, amellyel nem árt számolni. Legalábbis remélhetőleg.

2012. április. 12. PinceSzín

A fotók Kara Dávid felvételei