A Tallinn Music Week, leginkább egy hosszú hétvége „csak”, bár száznyolcvanhárom előadó és huszonkettő helyszín között válogathattunk kényünk-kedvünk szerint. A fesztiválon leginkább az Északi országok csaptak a húrok közé, de érkeztek zenekarok az Egyesült Királyságból és Kanadából is.

A negyedik alkalommal megrendezett Tallinn Music Week nem csak a közönség számára érdekes, hanem a zeneipari „munkásoknak” is, ugyanis a fesztivál kéz a kézben jár egy kétnapos konferenciával, ahol olyan témákról folyt a diskurzus, mint hogyan törhet be egy zenekar egy új országba vagy hogyan népszerűsíthetik magukat az előadók az internet által felkínált új lehetőségeket kihasználva.

Itt mutatkoztak be a Garage 48-on született alkalmazások is egy rövid „pitching” keretében. A Garage 48 egy kétnapos találkozó kezdő fejlesztők között, ahol összejönnek a világ több pontjáról, prezentálják az ötleteiket például mobil alkalmazásokkal kapcsolatosan, majd csapatokba verődnek és két napjuk van arra, hogy kidolgozzanak egy projektet, amit aztán vállalkozóknak is bemutathatnak. Az egész a határidő nyomásán születő kreativitásból indul ki. Az „agyvihar” eredményeként nekünk zenei alkalmazásokat mutattak be, minden csapat szigorúan három percben, amit aztán egy szakértőkből álló zsűri és maga a közönség is értékelt. Akadtak kedves, ismerős szagú ötletek és olyanok is, amikre többen lengették a kezüket, hogy nekik ez kell. Mint például az Easyrider.me, ami a bonyolult technikai rajzok s leírások helyett egy táblázatba próbálja megkönnyíteni a kommunikációt koncertszervezők és zenekarok között arról, hogy ki mit visz, kinek, mire van szüksége a színpadon.

Persze, nem csak a „háttérben” tevékenykedőknek szólt a konferencia, a „Check my demo” előadás például a fellépő zenekaroknak jelenthetett visszacsatolást zenei szerkesztőktől, kiadóktól. A szakértő fülekből álló hatfős „zsűri” találomra húzott ki egy-egy cd-t egy kartondobozból, majd a bemutatkozó dalok meghallgatása után véleményezték és tanáccsal látták el a zenekarokat.

Mindezt a Nordic Hotel Forum elegáns konferencia termeiben, mégis, mindenféle feszengés nélkül, az előadók és szervezők például minden gond nélkül kiszólogattak egymásnak, és az elsőként „meghirdetett” Skype-os kérdezőfelületet sem nagyon használta senki, leginkább kézlengetéssel szólhattunk hozzá a témákhoz.


Óh, mondd, te kit választanál?

Mindig nehéz fesztiválokon eldönteni, hogy mégis kinek a koncertjét válasszuk, ha véletlenül épp keresztezik egymást kedvenceink, vagy kiszámolni, mekkora távot kell lefutnunk két színpad között. Ismeretlen zenekarok és nem lefutható távok között matekozni pedig végképp nem volt egyszerű feladat.

Szerencsére a csütörtöki nyitó napon még nem kellett a helyszínek és a zenekarok között „sakkozgatni”, ugyanis egyedül a Rock Cafe-ban szólt aznap este a zenebona. A Rock Cafe a város szélén, egy gyárépületben kialakított klub, ennek köszönhetően hatalmas belső térrel, galériával – bár ez inkább afféle V.I.P szektorként működött – így a legtöbb nagy koncertnek is ez a hely ad otthont.


Itt semmi sincs túldekorálva. Pusztán két koncerttér, ahol felléphet a Rise Against the Machine és az Example is. Így talán evidens is volt, hogy az első éjszaka, amikor az összes „fesztiválozó” egy helyre koncentrálódik, a Rock Caféban legyen. Elsőként a finn Rubik törte meg a csendet, gazdag hangzásukhoz harsona is társult, játékos dallamaik pedig könnyen táncra csábították a frissen érkezőket.

A nagyszínpad deszkáira azonban elsőként az észt Iiris léphetett fel. A húszéves lány egyszerre kamaszosan bájos s veszélyesen robbanékony. De törhetetlen magabiztosság sugárzott róla a színpadon, az álomfogókkal körülvett szintetizátoránál pedig kedves megilletődés, nyilván ebben közrejátszott az is, hogy szinte tükör falként álltak be elé a fotósok.

Rá egyébként a 2010-es TMW-n figyeltek fel először (csak úgy, mint az Ewert and two Dragonsra) azóta pedig az új Björkként címkézték fel, kirívó stílusa és hipnotikus hangja miatt.

A hátralévő két napban a huszonkét helyszín között szerepeltek színházak, mozik, kisszínpados pince kocsmák, de kora délután is bárki kaphatott egy kis zenei nassolnivalót a Skype iroda épületében, egy könyvesboltban vagy akár a Nordic Hotel Forum előterében is. Így ismerkedtem meg az Instreumenti-vel is, akik nem csak megszólalásig tűntek izgalmasnak. A banda tagjai ugyanis- két srác -, furcsa fekete futurisztikus ruhában és festékben álltak fel a pici színpadra. A leginkább 23. századinak tűnő dobfelszerelésért, szintetizátorért és vokálért pedig egy és ugyanaz az ember felelt, majd valamikor az első szám közepétől négy furcsa fekete törpének maszkírozott fúvós egészítette ki a duót. Az Instrumenti azonban nem egy másik bolygóról, csak a közeli Rigából érkezett, hogy békés üzenetüket érdekes indie és electro popba juttassák el a Tallinnban összegyűltekhez.

Ellenben üröm az örömben, hogy hiába a sok helyszín, a rengeteg koncert, leginkább egy-két helyszínre tudtunk csak eljutni.

Révén, hogy kint egész hétvégén fogvacogtatóan fújt a szél az ember lányának nem sok kedve volt mindig fel-le venni a kabátot, buszozni, sétálni meg még úgy sem, Tallinnban ugyanis nincsenek éjszakai járatok.

Persze, a „delegate pass”-szal bizonyos időközönként mentek buszok, de az mit sem segített egyszerű földi halandókon… Mintha a Dürer – ZöldPardon – Gödör – A38 sokszögben kéne a sötét éjszakán koncertről koncertre járni. Így a legtöbben választani kényszerültek.

Mi a pénteki napra a Von Krahl színház és bár mellett tettük le a voksunkat. Itt volt a legtöbb ismerős zenekar, és nem utolsó sorban a delegate bar is, ahol ingyen ásványvíz, Tuborg és Kiss Cider társaságában ismerkedhettünk a többi zöld passossal, – újságírókkal, producerekkel, szervezőkkel és előadókkal – akik meglepően közvetlenek voltak mindenkivel.


A Von Krahlban felváltva két helyszínen mentek a koncertek, a színház teremben és a bárban. Míg lent a bárban egy kis idő után már alig lehetett mozogni – a galériáról csak úgy csüngtek le az emberek – az emeleti színházteremben bőven volt hely ugrálásra – táncra – hajrázásra. Ehhez pedig kiváló muzsikát biztosított az Elephants from Neptune nevű észt rock zenekar. Az elefánt fiúk a kockásing-szakáll viseletre esküdnek, zenéjük groove-s és riffekben dús, fiatalos és energikus rock, leginkább a Foo Fighters jut róluk eszembe. Április 5-én jelenik meg debütáló albumuk, ezt „promotálva” a fesztivál ideje alatt háromszor is találkozhattak velük a jövendőbeli és a már meglévő rajongóik.

Őket a Bedwetters követte, Észtország első MTV díjas zenekara. 2007-ben az MTV díjkiosztóján ugyanis ők nyerték meg a „New sound of Europe díjat”. A srácok azóta állandó vendégei az északi fesztiváloknak, turnéztak Kelet-Európában és felléptek Londonban is. Útjukat a világhír felé az is könnyíti, hogy dalaik angolul íródtak és a hardcore alapok bőven kaptak egy kis pop-punk és electronic rock fűszerezést is. Az így „kifőzött” produkciót meghintik némi energikus színpadi látványképpel, félig kilógó alsónadrágú énekessel és zúzással, amit szívesen fogyasztanak a piercingelt nagydarab úri emberek és „villázós” kislányok is. Habár a szövegek miatt bizonyítottan az angollal nincsen gondjuk a fiúknak a Von Krahl színpadán énekesük csak észtül kommunikált a közönséggel. Ennek ellenére egyik legkedvesebb koncertélményemként tartom számon a Bedwetters egy órás hajrázós mulatságát.

A bemelegített koncertteret a finn Husky Rescue vette át. Az est folyamán itt láttam a legtöbb embert, összetömörödve, áhítattal bámulva a színpad felé, ahol az énekesnő gyertyafénynél varázsolva próbált új kozmikus szférákat megnyitni a fülüket hegyezők számára. A modern-electro varázslat azonban nem hatott mindenkire, így egyre többen gyűltünk össze a dohányzóban is.

A szombatot a Kodu bárban kezdtük, ahol a Tartu-ból származó Animal Drama játszott. A Kodu egyébként lefordítva otthont jelent és ennek szellemében a kellemes pincehelyiség kanapékkal, fotelekkel, babzsákokkal van kirakva, míg a koncert rész barlangszerűen kövezett és rálátni a színpadra a dohányzó üvegfalán át. Egyszóval tökéletes helyszín volt az ott megismert bandák számár, akik leginkább lágy, kicsit pörgős-forgós, de nem ajtóhoz csapó zenéket játszottak.

Az Animal Drama lötyögve táncolós indie rock-ot játszik. Az egyetemistának tűnő csapatban ezúttal kicsit felcserélődtek a szerepek, a lány hordta nyakra akasztva a gitárt, ő konferált fel és egy fiú énekelte az észtül íródott dalokat.

A túl partról a Sepia duója érkezett. A svéd tiszta hangú énekesnő, Victoria Lindqvist és az amúgy rock zenész finn gitáros Lauri Shreck finom, akusztikus, pop dalaikkal ringatták el a jelenlévőket.

A TMW-nek is megvolt a saját Malátabárja ahol hajnalban, a koncertek után mindenki összegyűlhetett egy-meg még egy utolsó hangos dalra. Itt a levezetés, az after party a Wabadus nevű szórakozóhelyen volt, a gyakorlatok egészen hajnalig tartottak, dj-k tört ütemű ritmusaira.

A Tallinn Music Week nem használt zenekarok nevét sikoltozó plakátokat szerte a városban, csupán egyszerű, zöld fekete flyerek és zöld program táblák figyelmeztették a helyieket a közelgő eseményre. Nem volt több vodkától átszellemült járókelő az utcákon, mint általában, ellenben bárhova mentél házibuli hangulat fogadott. Mert Tallinn, hiába főváros, engem leginkább az egyetemi városok zsibolygó kavalkádjára emlékeztet, ahol mindig találsz valakit, akivel felszisszenthetsz egy Saku sört és a koncertek után koccinthatsz a helyi tehetségekkel.

A TMW-s kartondobozok zöld szigetelő szalaggal körbetekerve szintén egyszerű, de nagyszerű dekorelemek voltak. Csak ki kell „csomagolni” a dobozokat, mert északi nyelv rokonainktól és szomszédjaiktól bizony minden napra juthat egy-egy kreatív, fülcsiklandozó zenekar. Azt hiszem, ezt fogom játszani – csak mint az adventi naptárral – egészen a jövő évi Tallinn Music Weekig.

Tallinn Music Week, Észtország, Tallinn, 2012 március 29-30-31.

fotók: Saly Eszter