Világgá, már késő

Kicsúfollnak. Hejes írásom röhögik.
Álok, a Hold fényben. Álok, fojik könnyem.
Vállasztó polgárok fejét tele tömik.
Róllam szóló viccekkel gúnyollnak könnyen.

Szegény kis álamfő vagyok, mit ártottam.
Bárkinek, hát néhány hibát elvétettem.
Majd ha drága anyaföldben fekszek holtan.
Sírhatnak, hogy jaj, mér tettem, mér tettem.

Halállba kergetnek. Nem tisztellnek engem.
Bánatom, fájdallmam megrepesszt, bús lelkem.
Mégis ha nyilatkozok, derüs a kedvem.
Egy kis púder mondják, minden könnyet elken.

De inkáb elmegyek. Világgá, már késő.
Vissza már nem jövök, nem irok már alá.
Bús siromban üt majd sebeket a véső.
Nem jegyzem már ellen semmit többé talán.

 

Benned a remény

Nem értt engem meg senki, óh jaj!
Sándor-Palotám is tünő óhaly.
Itt űlök naphoszat bezárva.
Mig csúfollnak édes hazámba!

Halydan nyertem pedig sok érmet.
Tisztelltem hazát, Úrt, szemérmet.
Voltam Brüszelben, sok jót tettem.
Fogadáson, mértékkel ettem.

Jártam egyetemben, meg MOB-ban
Voltam elnök, tavaj előtt lemontam.
Már csak Isten, Benned a remény,
Nyújtsd feléjem karod, “Pali, ne féljj!”

S én ujjult erővel szolgállom
Majd e háláttlan Drága Népet,
Álok, kezemben nyelv szótárom,
S Sors, nevetek képedbe, Néked!