– Grecsó Krisztián Aegon-díjához –

Olyan sok mindent nem kérdeztünk meg, amit meg kellett volna.
(Törőcsik Mari)

Csak a nagy szerelmeket szokás túlragozni.
Mondom mindezt azért, mert nem először örömködöm a Mellettem elférsz létének ténye fölött, írásban, szóban, cselekedetben. Adtam, tukmáltam ugyanis a példányomat kézről kézre, lányoknak és fiúknak, jóbarátoknak és köszönő viszonnyá mérgesedett sosem volt barátoknak. És veszem észre, hogy e könyv kapcsán nem először írom le azt sem, hogy nem először. Szóval nagy kihívás elé állítom magam: ne keveredjek önismétlésbe netnapló, “évértékelő” jegyzet, satöbbi után! Mert itt volt most ez a díj, és ha már itt volt, csaptam magamban egy kisebb ünnepséget. Ez a szöveg ennek lehetne a jegyzőkönyve.

A nagy szerelem, azt hiszem, sosem makulátlan. Lehet, hogy ki nem állhatja a Doorst, állandóan a nem létező karikákat kutatja a szeme alatt, biztosan sokkal sósabban süt-főz a gusztusomnál, azt szereti, ha nincs borostám. Ám ha ezekről az összekalapáló apró bosszúságokról (szabálytalan boldogságról) nem veszek tudomást, akkor talán nem is szerethetem igazán. Akkor megvonom a tökéletlenséghez való jogát. Akkor nincsenek minden- és hétköznapjaink, csak ünnepnap van, protokoll, ficergés, feszülés, leizzadás az öltönyben.

És ezt most nem a Petri miatt mondom, tudniillik: „a szépség fűszere és forrása – a hiba”. Bár ezt a mondatot a Nyitott Műhelyben hetente leolvasom a falról, arról viszont aztán végképp majd máskor; csak emlékszem, a Mellettem elférsznek az ottani bemutatóján úgy és olyanokat beszélt Grecsó, hogy a viszonyom a könyvhöz már akkor – olvasatlanul is – megmenthetetlenül személyes lett, na.

Azt ünneplem hát, hogy visszatért belém az olvasás élménye iránti lelkesedés. A falás öröme. Hogy nem nyomták el azt (megint) az úgynevezett hivatásosság jól átgondolt, steril érvei, szempontjai, terminusai.

Ezt a könyvet olvastam nyáron, egy fürdőgatyában a nagyszüleim kertjében a vicces almafa alatt (még totyogott a húgom, amikor azt így nevezte el a magyarázhatatlanul, furcsán görbe törzse miatt). Az én (Juszti) nagyanyám csak hordta ki nekem a házi szörpöt.

Ezt olvastam ősszel, egyedül sörözgetve a Károlyi-kertben. És ezt olvastam újra télen is, a házibuli utáni romok között a galérián egy albérletben, hajnalban, korán felriadóként, miközben egy régi-új ismerős még édesen szuszogott mellettem a falnak fordulva. (Arról meg már nem is beszélek, hogy én is Zuglóban lettem budapesti, és nem kis részben a Mellettem elférsz miatt lettem mostanra zuglói.)

Nem törekedtem a megjegyzésükre sosem tudatosan, de valamiért mégis fel tudom idézni, hogy mit olvastam éppen életem fontosnak hitt, fordulópontnak tartott pillanataiban. Apám halálakor, az érettségim idején, az első pesti éjszakámon. Ezeket a könyveket aztán az évek során (néha talán érdemtelenül is) mágikussá neveltem, agyaltam. A Mellettem elférsz is így lett tavaly az első, igazán felnőtt módjára (tehát izgalmasan és megfontoltan, és nem ömlengőn és színpadiasan) megélhető szerelmem díszlete. A látkép a nekem rajzolt női alak mögött.

Remélem így kell a nagy szerelmeket tisztességesen túlragozni.

 

A képek Dobó László felvételei