A Trainingspot Társulat vezetőjével

2010-ben az Új Színház Kőfal-pálya pályázatában olyan stúdiószínházi projektek létrehozására buzdította a független, kőszínházi játszóhellyel nem rendelkező alkotókat, amelyekben a zene kulcsfontosságú, dramaturgiai és jelentésalkotó szerepet tölt be. Erre a felhívásra érkezett a Trainingspot Társulat Új hídavatás című darabja, amely meg is nyerte a pályázatot. A Vörösmarty Gimnáziumban és a Nemes Nagy Ágnes Szakközépiskolában zenés mesterséget is tanító Pap Gábor szerző-rendezőt kérdeztük az előadásról.

FÉLonline.hu: Már az előadás címéből adódik a kérdés: vajon miért Arany János balladáját választotta feldolgozandó alaptémául a zenés műfajhoz?

Pap Gábor: Iskolás korom óta foglalkoztatott ez a ballada, egyszer már meg is zenésítettem tizenhárom évvel ezelőtt, és akkor épült is rá egy tábori előadás diákszínjátszókkal. Most persze egy felnőtt csapattal, ráadásul olyanokkal, akikkel évek óta együtt dolgozom, lehetett merészebbet álmodni: a téma aktuális volt, hiszen éppen felújították a Margit hidat, és így adódott az analógia; hogy mit lehet kezdeni a hajdani balladafigurák mai megfelelőivel. A ballada rendkívül tömör: mindössze egy-egy mondat jut a szereplőknek. Nekem és a játszóknak ebből kellett kikövetkeztetnünk a mögöttes sorsokat. Arra kértem őket, hogy improvizáljanak, majd ezek alapján nekiláttam megírni a szöveget, amelyből kikerekedett ez a fura és faramuci családtörténet. Azt hiszem, sikerült megtalálnunk néhány jellegzetes mai alakot.

Mit ad a zene ezekhez a titokzatos módon összeszövődő emberi sorsokhoz, történetekhez?

P.G.: Leginkább a közeget, amiről mi úgy gondoltuk, hogy maga az örvény, amely magával ragadja a figurákat, és amiben ott kapálódzunk mindnyájan. Ami néha levisz, néha feldob, de egy biztos: nem vagyunk az urai a helyzetünknek, a múlt csapdáiban vergődünk, és ezek a reflexek köszönnek vissza. Ezért is került bele az anyagba a Quantanmera című mozgalmi dal, amihez friss szöveget írtam a helyzethez alkalmazva: „hiába mondják, hogy nem olyan,/ mindig ugyanaz a folyam”. Hozzá kell tennem, hogy nekem, aki a zenét, a hangok világát kreatívzene-tanárként folyamatosan vizsgálom a tanítványaimmal, a zene egyébként is egyfajta vizes közeg, ami körbevesz. Ez független attól, hogy élvezem, mert valami nemeset hallok, vagy épp megőrülök a körülöttem folyó zajtól…

A zenei aláfestésből kiemelkednek a szereplőkhöz tartozó karakterdallamok (pl. népdal) és a jelenetcsoportonként visszatérő motívumok. Ezek a dalbetétek szervezik az előadás dramaturgiáját, vagy csupán hangulatfestő jelleggel szövődtek a darabba?

P.G.: Az előbbi megoldás a szándék, a közben felcsendülő témák a végén, az eredeti ballada felhangzásával összesűrűsödnek. Vagyis, amit az előadásban kibontunk egy karakterből, az a zárlatban tényleges végpont. Nem hiszek a hangulatfestésben, azt gondolom, hogy a zene jóval többet tud ennél, sőt élére állítva a dolgot, vagy egészen konkrétan jelent valamit egy előadásban, vagy kihagyható elem. Lehet persze fölerősíteni egy-egy érzetet, állapotot, de az alkalmazott zene, amit persze szívesen írok más előadásokhoz, ha fölkérnek rá. De a saját előadásaimban ezzel nem elégedhetek meg.

A történések tere és ideje végig változásban van az előadás folyamán (mint ahogy a korábbi Labirintusok c. Marquez-feldolgozásukban is). A plexisziluettekből álló kellékek, a flitterruhák egyfajta elvonatkoztatást, távolságtartást adnak a cselekményhez? Mi volt a koncepciója a szcenika kialakítása során?

P.G.: A teljes képi világ, maga a tér úgy szerveződik, hogy azt gondolhassuk: vízben vagyunk, és fölöttünk a híd. Vagyis a szereplők is mintha vizi lények lennének, de ők maguk ezt nem veszik észre, élik a saját kisstílű életüket. Egy egyszerű fényváltással elérhető, hogy ez a fönti híd egyszer benne legyen a térben egyfajta magasabb világként, máskor meg nem, és akkor csak a magunk világában pörgünk. Ezért használtunk a jelmezeknél és a világításnál is olyan formákat, színeket és fényeket, ami ennek a vízi világnak az érzetét erősítik, de közben reálisan is értelmezhetők, mintha egy ünnepélyre készülő díszes társaság lenne a csapat. A belógatott eszközök mintha deus ex machinaként az égből jönnének, de azt is gondolhatjuk, hogy egy csak egy pecás lógatja be őket a vízbe valami különös csaliként. Azért jó nagyon ez a tér, mert két szinten értelmezhető az egész világ: ha hagyományosan világítunk azt hihetjük, hogy minden rendben van.


Másik jelentős kifejezőerőt a Víg Ágnes által komponált mozgásszínházi részletek adják. A koreográfia hogyan teszi teljessé és egészíti ki az előadást?

P.G.: Igazából erről Ágit kellene kérdezni: nekem nagyon sokat tesz hozzá az előadás iróniájához az a mű show, amit ő nagyon takarékos eszközökkel, nagyon rövid idő alatt előállított. Ő mentette át más előadásainkból a terek megborítását, vagyis azt, hogy egy-egy jelenetet filmszerűen fölülről, egy másikat a síkból kibillentve látunk. És persze a halvilág asszociációihoz is nagyon kellettek azok a truvájok, amivel deklaráljuk az emberi és hal mivoltunkat.

A társulat híres különleges alkotófolyamatáról. Jelen előadásnál milyen tréningek, gyakorlatok segítették a munkát? Hogy folytak a próbák?

P.G.: Az előkészítésnél gyakorlatilag újra elővettük az összes dramatikus zenei gyakorlatot, amiből több be is épül az előadásba. A legtöbbet talán dramaturgiailag a zongorista figurájához adták ezek a gyakorlatok: ahogy a város számára bántó, fájdalmas zajaiból ritmikus zenét komponál magában. Ő az a figura is, aki egyenest a nézőkhöz szól, ami nem véletlen, ennyiben a dolog értelmezhető személyes ars poeticának, akár rólam, akár a játszó Németh Eszterről beszélünk, hisz mindketten a zene felől „tévelyedtünk el” a színház irányába. A másik egy hagyományosabb metódus volt, amint már mondtam, a játszók a közösen kitalált figurák találkozásaira impróztak, ebből alakult aztán az a viszonyrendszer, amit megjelenik az előadásban. Ami talán érdekes, hogy arra kértem őket, mindent mutassanak meg, a rontott imprókat is, a legjobb leánykérő jelenet is egy ilyenből lett aztán.

Mi a jelentősége az előadás végén a nézők bevonásának, számít-e a reakciójuk, hogy hajlandóak-e részt venni?

Direkt bevonás csak az utolsó előadáson volt, ezzel búcsúztunk az Új Színháztól. Általában rövid tréninget tartunk azzal a céllal, hogy a nézők bepillanthassanak az előadás készítésének műhelytitkaiba.


Hogyan változik előadásról előadásra a nézők összetétele, kialakul-e esetleg törzsközönség, aki visszajár? Mik a tapasztalatok, visszajelzések?

P.G.: Az első nagyon bonyolult kérdés, nem is tudok rá kellő mélységben válaszolni, mert nem végeztünk ez ügyben kutatásokat. Azt viszont tudjuk, hogy sokan kétszer, sőt van, aki háromszor is megnézte az előadást, és ami még örvendetesebb, hogy hoztak magukkal másokat is. Úgy tűnik egyébként, hogy nem lehet korosztályhoz kötni az előadás nézőit, de több középiskolás osztály vette nagyon jól az előadást, ugyanakkor az idősebbek mintha mélyebben értették volna meg a produkció üzenetét, nagyon komoly érintettséget és megdöbbenést lehetett tapasztalni náluk.

Kezdetben diákszínjátszókból és amatőr színészekből állt a társulat. Most kik a társulat tagjai?

P.G.: A diákszínjátszásból már kinőtt, a színházzal mélyebben foglalkozni akaró emberek hozták létre a társulatot, és ők alkotják ma is, még ha nem is ezzel keresi mindenki a kenyerét. Ennyiben persze amatőrök vagyunk. Viszont hivatalosan szinte mindenki rendelkezik színiiskolai végzettséggel, vagy éppen jár egy-egy ilyen képzésre (Keleti István Művészeti Iskola, Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola.). De valójában nem ez a papír számít szerintem, hanem az a színházi igényszint, ami nálunk jóval túlmutat és talán túl is lép egy amatőr társulat keretein. Hangsúlyozom, ez nem értékítélet, hanem állapot: jó lenne nem „belgának” lennünk (ezen a jelképes sehová nem sorolható címen nyertünk tavaly fesztivált a Bakelitben), mert szerintem olyan fesztiválokat nyerünk, ahol a valódi, magas minőségű amatőrök nem rúghatnak labdába, de közben mi mást tehetnénk, mikor a „hivatalos” alternatív szféra semmiféle érdeklődést nem mutatott az utóbbi időben a hozzánk hasonló feltörekvő társulatok iránt. Egy kőszínházi kőfalon könnyebben mászunk át, mint egyes alternatív helyek és személyek légvárain. (Most ez talán megváltozik, mert felvételt nyertünk a Független Előadóművészeti Szövetségbe, és megmutatkozási lehetőséget is kapunk a Tantermi Színházi Projekt keretében egy új programmal, a Hangállammal a MU Színházban.) A másik, amit nem tudok hova tenni, hogy néhány elkötelezett kritikus barátomon kívül a színházi szakmai médiumok semmiféle figyelmet nem tanúsítottak irántunk. Hivatalosan egyetlen sor sem született eddig arról az előadásról, amit több mint ezer ember látott Budapest szívében egy olyan színházban, amiért elvileg ölre mentek az emberek az utcán. Sajnos nagyon jellemző ez a figyelmetlenség, az észrevétel, a felfedezés teljes hiánya!


Repertoáron marad-e mind az öt előadásuk? (Etűdök kezdő haldoklóknak, Labirintusok, Kinizsi, Kinizsi!, Családfarajzok, Új hídavatás) Mik a jövőbeli terveik, lesz-e új bemutatójuk az év folyamán? Milyen helyeken láthatjuk Önöket?

P.G.: Elvileg minden előadásunkat játsszuk, vagy játszani fogjuk. A három nagyobb lélegzetű előadás (Új hídavatás, Családfarajzok, Labirintusok) a Bakelit MAC-ben látható lesz az évad második felében. Legközelebb az Új Hídavatás látható április 1-jén vasárnap 7 órakor. A jövő évad pedig komoly mérföldkő nekünk, mert októberben ötéves lesz a társulat, ennek alkalmából felújítanánk az Etűdöket és a Kinizsit, illetve még két új bemutatóval szeretnénk előrukkolni. Mint látható, együttműködünk a Bakelittel, ahol végre méltó otthonra találtunk. Persze nagyon hálásak vagyunk a Zöld Macska Diákpincének és az inárcsi Tolnay Lajos Iskolának is, amely helyszíneken próbálhattunk, előadásokat rakhattunk össze rövid idő alatt, nélkülük talán el se jutottunk volna idáig. De az első bemutatónk óta a színházi igényeinknek megfelelő teret és hátteret igazából a Bakelit tudja biztosítani. Ráadásul egy olyan multikulturális, összművészeti helyszín egy gyártelep kellős közepén, amely komolyan veszi azt, hogy elmélyülten lehessen dolgozni, akár többféle művészeti ág keretei között, hisz minden van itt: galéria, színházterem, hangstúdió, hostel és konyha… októberben egy négyhetes próbafolyamat végén négy országos művészeti ágat felölelő összművészeti produkciót rendeztem itt, fantasztikus élmény volt!

Az utolsó januári előadáson megható volt Márta István búcsúzása Önöktől. Milyen volt az együttműködés az Új Színházzal?

P.G: Teljesen korrekt és nagyon hálásak vagyunk, hogy itt lehettünk. Köszönet ezért Mártha Istvánnak és Lőkös Ildinek a Kőfalpályázatok fő felelősének! És külön köszönet a siker hátterében munkálkodóknak és a műszaknak!