Meglátni és megszeretni, majd ráparázni annyira, hogy a gyomorban repkedő pillangóktól rád jön a hányinger, hogy aztán, ha szerencséd van, tébolygó gyomrod megnyugtatására ott terem a másik fél, aki majd 3D-s B-vitaminként csillapítja aggodalmaidat. Na, szóval bekövetkezik a szerelem az összes vele járó szökdécselős könnyedséggel, hajtépkedős gyötrelemmel. Zenés párkapcsolati elemzés következik a The Poster Boy segítségével.


A The Poster Boy egy indie-veteránokból alakult friss formáció, név szerint Poniklo Imre (Amber Smith), Noel R. Mayer (Walrus), Michael Zwecker (Kispál és a borz) és Fülöp Bence (Kamikaze Scotsman) szupergruppja.  A Things we had time for a zenekar első, nyolc számos EP-je, ami konceptalbumként egy egész történetet tár elénk boldogságról, szenvedésről, kétségekről, szóval mindenki számára ismerős érzelmekről, s ezért nem is nagyon lehetett mellényúlni ezzel az albummal, de felejthetetlen élményt sem nyújtott.

Magyar indie zenekar, angol szövegekkel, mégsem kell párkapcsolati szaktanácsadónak lenni, hogy megfejtsük, miről szólnak a szövegek, elvégre a jó zene mondanivalója nem csak a szöveg miatt kell, hogy leessen.

 

Az album „hőse” egy harmatlelkű fiúcska, leginkább az ő szemszögéből ismerhetjük meg a Suzyra keresztelt „múzsájával” való viszonyának részleteit. Nem mondhatjuk egy tipikus macsónak, a dalaiban leginkább annyit aggódik és bánkódik a szerelme miatt, mint lány az első éjszaka előtt.

Ilyen a Thoughts of you szívbe markoló egygitáros dal. Kiválóan lehet zokogni rá, gazdagítani a zsebkendő gyárakat és belehalni a szerelembe. Sötét és megrázó. Ellenben a Traction egy kifejezetten vidám és kiegyensúlyozott nóta. Az It’s overről valamiért mindig Sandy és Danny dala jut eszembe a Grease-ből,  ez a párocska dalos flörtje. A női vokállal kifejezetten üdítő darab.


A Portland Head Light dögös gitárral indító érzelmi macska-egér játék: szeretni vagy nem szeretni?, míg a Pavementben tovább erősödik a gitár, elborul az ég és a főhős sem simogat a hangjával, hanem sokkal inkább karcol. A záró darabokban, a Diffractionben és a Once-ban a srác a lány elvesztését próbálja feldolgozni, keresi az utat a lelki válságból. A Once inkább optimista lezárás, míg a Diffraction fájdalmas búcsú.

A Things we had for esetében egyrészt jól esik egy olyan albummal találkozni, ahol nem csak arról van szó, hogy a fiú meg a lány „filmezzenek az ágyban”, másrészt, néhány dalon kitörni érzem a Backstreet Boys-féle nyálas félmosolyt, s így csak is az adott pillanattól függ, hogy a papír zsebkendőmet a könnyek vagy a nyál felitatására használom.

Így hát, leginkább habkönnyű királykisasszonyok és habfiúk fogják mindenféle gyomorfekély nélkül élvezni az albumot, de ők nagyon, hiszen a szeretős – szenvedős – gitározós háromszög igényesen és szépen rajzolódik ki rajta.