Woyzeck a Katona József Színházban

Boncolás? Vagy csak kísérlet? Ez a Woyzeck. Tehetetlen muslincák a nagyító alatt, természetesen az ideális megvilágításban, éles, szinte velőig hatoló fényben. Megfigyelés alatti kísérleti lények magatehetetlen vergődése. Nem ők irányítanak, ők csak a szerencsétlen delikvensek, valakinek a játékszerei. De kinek? A hatalomnak? A sorsnak? A háborúnak? Saját tehetetlenségüknek?

 

Büchner befejezetlen darabja mestermű – ezt igazolja az is, hogy a zseniális színházcsináló Artaud csak ezt a szöveget tartja drámai műnek.
A társulat színészileg azonos szinten mozog, nem üt ki senki. Jól összeszokott csapat, tapasztalt „rókák” már (és ha nem is ez egy cseppet sem ütközik ki): ehhez méltóan precízen összerakott, árnyalt munka Keresztes Tamástól Woyzeck, a főhős, az egyre lejjebb csúszó borbély karaktere.  Nem érzünk együtt vele, csak a szánalom, düh és döbbenet jól felépített triumvirátusa marad. Nagy Ervin tréfás szerepe épp oly részletesen kimunkált, mint Kovács Lehel katonájáé , Elek Ferenc bolondjáé vagy Kiss Eszter asszonyáé. Könnyedén és jól játszanak a mozgás által keltett illúzióval. Erőlködés nélkül emelgetik, tartják egymást.

Természetesen az összes szerep megformálása mögött ott érezzük az általában mély lélekelemző munkáiról és kemény színésztrenírozásáról ismert Ascher Tamás rendezőt. A mozgás (sokszor kontaktmozgásos) elemeket a zene hívja életre. Meghatározó Tom Waits munkája, jelenléte, beágyazása. A zenész kifinomult, a szereplők különleges ösztönlény létét hangsúlyozó zenét írt Robert Wilson felkérésére. Művét nem engedte magyar szöveggel prezentálni a színpadon. Eleinte kissé nehéz ráhangolódni a színpad felett elterpeszkedő nagy fekete tábla „igéjének” – Szálinger Balázs munkája – olvasására, és párhuzamosan a jelenet minden momentumának figyelemmel követésére. Ez később már nem okoz problémát, bár felmerül a kérdés: mennyi minden veszik el a holt időben, míg kapkodjuk a fejünket, hogy elkapjuk a megfelelő pillanatokat? A zene felerősíti a darab mondanivalóját, új szintre emeli. A rendezői jobb díszlet-emeletén elrejtett zenekar szép munkát végez. A szereplők állják a sarat, sőt még a csillámpapírt is, ám a dalok többségének elején érezhető egy minimális hangi elbizonytalanodás. Ez csak rutin kérdése és abszolút megbocsátható egy olyan színház esetében, aminek nem feltétlenül a zenés produkciók képzik a profilját.

A színdarab és az értelmezés komplexitásához erősen hozzájárulnak Szakács Györgyi egyszerű, ám alaposan kidolgozott jelmezei és Khell Zsolt fémszekrényes, rozsdahatású díszlete. Egy brutális korróziós folyamatnak vagyunk szemlélői, erre utal a díszlet minden eleme.
Marie (a szép és összetett játékot elénk táró Jordán Adél, akinek az éneklésénél egy pillanat bizonytalanságot sem érezni) egy papír dobozban „tartja” gyermekét. A színpadkép zegzugos, mindenhol lukak, férőhelyek, rácsok. Ez ellentmondásos: vajon van kiút, vagy be vagyunk zárva? A díszlet és a jelmezek koszos hatást keltenek, ez egy mocskos világ. Szakács Györgyi – aki Khell Zsolt mellett Ascher Tamás állandó munkatársának számít – ötletesen, néhol egészen merészen játszik a színekkel, stílusokkal. A legemlékezetesebb példák erre Marie és az Ezreddobos vészjóslóan vörös kombinációja, vagy a Doktor (Fekete Ernő) őrült tudós köpenye, szemüvege, műtős sapkája.

Miután Woyzeck már nem kontrollálja saját cselekedeteit és a borsó rátelepszik az idegrendszerére, ösztönlénnyé válik, aki teljesen kiszolgáltatott, akár egy állat, egy majom, aki bambán bámulja saját tükörképét.

A kérdés csak az: vajon ki néz vissza ránk?