I.
Minek türtőztetném magam? A magasságos
Isten az ajtóban áll, onnan figyel. Egy széket
érdemes volna előhúznom, vendégséget mutatni,
vendégpapucsot, amibe egyszer mégis belenőtt a lába.
Istenem, azok a nők. Teáscsészédbe cukrot, mézet?
Tessék. Ők tanítottak fegyelemre, hogy a város ha
éjjelente megnyílik, szétterpesztett combjai közt végül
ugyanaz marad. Begyújtok a kandallóba, addig kapcsolj
tévét, rádiót, hideg lesz most egészen. És elmesélném ezt neked még,
noha zavaromat érzem, mert te pironkodsz helyettem is folyton
hiába.

II.
Hogy komoly arcú vegyészlány, minden áldott nap
a Chinoinba jár, talán évek óta
jegyben, és gyönyörű, kívánnám, minden napja
áldott, amikor boldogulni látszik,
legyen. És ez a fegyelem, Uram.
Ezek a megtett, fölösleges léptek.
Úgy adózni valamiért, hogy az sosem szökken
szárba, odáig csak a kísértéssel menni, a te
gyermeked ő is, én is, testvérként adózni ebben
a terméketlen bűnben. Résnyire nyitott ajtót
hagyj, Uram, egyszer még
szökhessek innét, de mondd, ugye
látatlanban is hajnalodik folyton, és aztán
kedves, puha fény lesz, mondd, hiszel-e
viszont, ahogy nem csapsz zajt távozóban
magad után meddig, még
léteznél-e hiába.

III.
Készületlen, mint térdkalácsra
csókolt száj hűvös reggeli szobában,
válaszolatlan, mint térd, tiéd
mint annyi más, ez is.