Teatro Surreal: Nem ér sírni!

Nem ér sírni! − olvassuk a Teatro Surreal új (őszi) bemutatójának plakátján. Nem ér sírni? A fiatal és tehetséges színészekből verbuválódott csapat 2008 tavaszán alakult társulattá, majd a Hédi y Los Panas Társulat nevet lecserélve, s néhány új taggal kiegészülve Teatro Surreallá változtak át. Míg a név változott, a célkitűzés a régi maradt: a magyarországi keretek között még ismeretlen, ám nemzetközi szinten elismert latin-amerikai, és nem feltétlenül latin-amerikai kortárs szerzők darabjainak színpadra állítása és megismertetése az itthoni közönséggel. A társulat repertoárjában Cristian Cortez írása, a Nem ér sírni! a negyedikként feldolgozott mű a sorban. Ezt megelőzően, elsőként az Egy csokor Ecuador volt látható, mely José Martinez Queirolo három egyfelvonásos drámáját hozta egy előadás fedele alá (a Montague és neje, A beázás, és Az őszinteség bazára címűeket), másodikként pedig a Los Vampiros, avagy még egy csepp Ecuador következett, szintén a 2008-ban elhunyt Queirolo tollából. A harmadik bemutató a társulat vezetője, s a korábbi darabok fordítója, Flores Hedvig Montserrat által írt egyfelvonásos dráma, A Szürke váró volt 2010-ben, mely sok momentumában kapcsolódni látszik ahhoz a darabhoz, amelyben nem ér sírni. Mindkét előadás rendezésében feltűnik Müller Ádám neve, a legújabb plakáton azonban Kocsmáros András nevét is láthatjuk. Bármennyire is szeretnénk, a két darabnak nincs egymáshoz szigorú értelemben vett köze, megírásuk körülményei függetlenek egymástól térben és időben is. Csupán a feldolgozott téma, annak alaphangulata, színpadi megjelenítéseik atmoszférája, illetve (nem utolsó sorban) a társulat az, amely igen-igen hasonló.

Nem ér sírni! Ha nem ér, akkor nem ér. A plakát is mutatja: egy tágra nyílt kék szem, kék könnyel, nagy piros körben piros átlóval áthúzva. A címtől és a plakáttól inkább humorosat várunk, a társulattól groteszket, az előadás legelején elhangzó tájékoztatás alapján pedig egyáltalán nem tudjuk, mire számítsunk − azonkívül persze, hogy a látottakat (pontosabban az elhangzottakat) kétszer fogjuk megtekinteni. A szerző ugyanis írását azzal az utasítással ajánlotta fel, hogy kezdjenek vele bármit, s a társulat kezdett is. A szöveget két különböző rendezőre bízták, s a két rendezést két felvonás keretei között egymás mögé tették. A szereplők itt is várakoznak, csakúgy, mint ahogyan a korábbi Szürke váróban tették, s ismét nem tudják, mire, a karakterek ismét idegenek egymásnak, ráadásul ismét négyen vannak − de ezúttal senki nem siet a segítségükre…

Az első felvonás letisztult, szürke, ártatlan, míg a második vad, sötét, zűrös. A karakterek pedig a két felvonás alatt legalább háromszor meghalnak. (Ez a megállapítás persze már egy erősen értelmezett olvasat, egyáltalán nem biztos, hogy egynél többször lépnek ki az életből.) Az első rész díszletét négy szék képezi. A kiinduló szituációban ez a négy szék a rajtuk ülő szereplőkkel egymásnak háttal helyezkedik el, mintha egy iránytű négy fő irányába mutatnának. A karaktereket, úgy tűnik, a düh, a félelem, az üresség, illetve a gyermeteg világlátás vezérli. Az elsőként bemutatkozó, gyermekét váró, vagy még inkább nem váró kismama (Pintér Szilvia) hosszas monológjával meséli el, hogyan tette tönkre életét a kis jövevény. Annakelőtte prostituált volt, akit a hasában növekvő gyermek „tejcsarnokká” változtatott. Őt ellenpontozza a mindenkit idegesítő kislány (Flores Hedvig Montserrat), akibe régen, annak ellenére, hogy utálta, anyja mindig belékényszerítette a tejet. Amit azután mindig ki is hányt. A két férfi szereplő közül az egyik (Pásztor Máté) jellemzője, hogy amit megzabál, ki is hányja. Üres és vár, vár valamire. A másik férfi is vár. Vár, hogy megkapja végre nyugdíját, miközben mindig elment a meg nem valósított lehetőségek mellett (alatt).

Úgy tűnik, mintha párbeszéd folyna, ám mindenki csak a magáét mondja, a többiek egy-egy szavához, jellemzőjéhez kapcsolódva (az imént felvázolt struktúra szerint), amelyre egy teljesen más téma és szituációkörnyezet felől reagálnak. Mondhatjuk, a civil életben oly jellemző egymás mellett elbeszélés kiváló szimbóluma ez.

A problémák tulajdonképpen nem is lényegesek. A felvázolt karakterek sem különösebben. Sokkal fontosabb a panaszkodás mint kommunikációs megnyilvánulás momentuma. Pedig látszólag nem is kommunikálnak. Fülünk, ahogy haladunk előre a történet és a színpadi megjelenítés idejében, úgy kezd hozzászokni a párbeszéd nélküli párbeszédekhez. Az egymás után elhangzó mondatok valamiképp, bár súlyos erőszaknak alávetve és erőltetetten, elkezdenek valahogyan kapcsolódni. Talán az egymás után következő helyzetek tartják össze eme laza szerkezetű dialógusféléket, amelyekbe minden előzmény és logika nélkül vettetnek bele szereplőink.

A darabot, illetve annak eseményeit a „Mire várunk? ” „Hol vagyunk?” „Mennyi az idő?” kérdések jellemzik legjobban, s mutatnak rá a helyzet irrealitására. A kérdésekre pedig válaszként csak az előbbiekhez hasonló semmitmondó és a témához nem kapcsolódó önvallomások érkeznek a többiek – mindenki más – számára közömbös, mi több, a végletekig érdektelen magánéletéből. A négy szék nem túl sokat mondó rendezgetésének koncepciója pedig jól passzol a szereplők elveszettségéhez, tanácstalanságához. A jeleneteket különböző idegen nyelveken beharangozott figyelmeztetések választják el, amik egyéb utalásokkal együtt az esemény utazás jellegét erősítik. Ide sorolhatjuk, ha akarjuk, az egy ponton felbukkanó Titanic filmzenéjét, ahogy egy járműre szállnak fel egy jelenetben, vagy ahogyan egy szobrot (a Felszabadító szobrának) csodálnak meg turistaként.

A monoton folyamatot egy bizarr jelenet töri meg. A hazugsággal való szembesülés. A teljes sötétben, arcukat elemlámpákkal megvilágítva zúdítják a kislányra, s így a gyermeki lét naivitására, hogy anyja mindenben hazudott neki. „Azt mondta, hogy szép vagy? Hazudott! − Mosolyooogj!” Ezt követően, szinte szükségszerűen indul meg a terhes nő szülése, hogy a gyermeket (akit az imént szembesített kislány karaktere képez le a földön fekve, nyűglődve és ellenkezve) kikényszerítse teste biztonságából e „vonzó” perspektívájú világba − ám, mint ahogy ezen emberek életében semmi, ez a tett sem sikerül. „Ez mégsem az a nap, talán holnap…” Egy magyar nyelvű hangosbemondó, Révész kapitány egy megüdvözülő zene kíséretében tudatja, az utazás véget ért, „megérkeztünk”. A szereplők pedig, egy-egy ruhadarabjukat, mint nyomokat otthagyva, kivonulnak a színpadról. Ezt a részt nevezhetnénk első hipotetikus halálnak.

Az első felvonáshoz képest nagy meglepetésként ható második felvonás egy ecstasy tablettára (is) emlékeztető nagy sárga szmájli kivetítésével kezdődik, mely egy igazán fülledt, pokoli, de még inkább pszichedelikus színt vetít előre, melyet megerősít a felvonást végigkísérő pörgős, zaklatott zenei aláfestés. A zene sajátos tempót ad a történéseknek, kísértetiesen megidézve felgyorsult világunk idegesítő szellemét (amely a végkifejletet tekintve megint csak nem kecsegtet feltétlenül szimpatikus jövőképpel) de erősen emlékeztetve egyfajta trainspottingi látomáskavalkádra is. A víziószerűséget tovább erősítik a színpad hátuljában felfüggesztett fehér vásznak mögötti árnyjátékok, a kevésbé természetes színpadi mozgások (ide-oda járkálás) vagy a figurák időnként groteszkbe hajló, s egyben nyersebbé váló karaktere.

Nem ér sírni! − hangzik el a mondat a divatbemutatószerűen bevonuló szereplők szájából, különböző nyelveken, ha úgy tetszik, bábeli összevisszaságban. Hogy van-e ennek értelme? − pontosan annyi, amennyi a szöveg következetességéből következik, és amennyire megtölti élettel az előző felvonás szövegkészletét, és annak lehetőségeit. A dráma ugyanis, mint már utaltunk rá, elölről kezdődik a második felvonásban, azzal a különbséggel, hogy a szereposztás megfordul. Így tehát az addigi kislány lesz a gyermekét váró, vagy még inkább nem váró kismama, s a terhes nő lesz a kislány (aki e felvonásban időnként már nem is annyira kislány) a nyugdíjára váró férfi szerepét az addigi ifjabb karakter ölti magára, míg a fiatal elcsépelt, s egyben látens homokossá tett élet lesz azé, akit már senki és semmi nem érdekel. A két férfi karakterének megformálása ebben a felvonásban nem tér el egymástól olyan markánsan, mint az első részben, s bizonyos pontokon visszatérnek az első felvonás jellegzetességei játékukban, noha mindkét szereplő vagányabb figurát öltött.

Bár a hivatalos koncepció valószínűleg nem kívánta, a két ikerrész akarva-akaratlanul összekapcsolódik, s így egy érdekes felvetés tárul elénk: hogyan néz ki, ha szerepet, életet, sorsot cserélünk, milyen a másik bőrébe bújni. Hogy mi történik ilyenkor, ezt a kérdést nem is szükséges feltenni − ugyanaz. Mindenkinek szólni fog egy Révész kapitány, hogy megérkeztünk, semmi sem változik. Ezt tükrözi, amikor mindegyikük, a felvonás és a másik rendező szelleméhez mérten és az első felvonás karaktereinek passzív eltűrő viselkedéséhez képest kifejezetten mély elszántsággal készítik elő saját halálukat, majd húzzák meg egyszerre a szájhoz tartott pantomim pisztoly ravaszát, rúgják ki a széket nyakuknál felfüggesztett testük alól, ugranak ki az ablakból, és vágják fel ereiket. Íme a (meglehetősen módszeres, ennélfogva egyetlen valóban kivitelezettnek ható) második hipotetikus halál. A hipotetikus öngyilkosság e felvonásban szinte következik a jellemek túlfűtött devianciájából, és a monológok és párbeszédek mondatainak értelmessé tett sorrendjéből (emlékezzünk, a szerző szabad kezet adott műve felhasználásához). Pusztulásuk tényén nem változtat az a szöveg eredendő abszurditása által megengedhető tény, hogy a darab itt nem ér véget, hanem, mintha mi sem történt volna, folytatódik tovább − s ha már felvetettük a pokolbéli szín lehetőségét, ez még csak logikai bukfencet sem rejt magában.

A szülés jelenete, mint az előadás (mindkét részének) leghatásosabb és legmegrázóbb jelenete, itt piros fényben zajlik. A falra a síró szem vetítődik most ki, mialatt a (már említett) két fehér lepel mögül a két nő üvöltve-nyűglődve csúszik, vonaglik előre a nézők felé, míg a fiúk egymást átkarolva ücsörögnek egy színpad közepére tolt kanapén. De „ez mégsem az a nap, talán holnap…” A hazugságok kórusban elüvöltése, s egy plafonra felfüggesztett fólia letépése után záróképként a testek élettelen heverése tárul elénk − egy kivétellel, a Pásztor Máté alakította karakter lófrál csak mosolyogva a harmadik hipotetikus halált halt alakok között. Az előadást, mint egy filmet, kivetített szereposztás és végcím-zene zárja.

No de, miért nem ér sírni? Mit értsünk ezalatt? Előzetes tudásunk, a cím, a darab ismertetője a társulat hivatalos honlapján, és a plakáton szereplő kép alapján kissé zavarba ejt az előadáshoz kapcsolódó elvárásainkat illetően. Ezen írás szerzője, szigorúan a saját intuíciói (és a társulat korábbi előadásainak emlékei) alapján inkább humoros és groteszk mellé tette le voksát, de nem találta el száz százalékban. Mindkét momentum megtalálható az előadásban, s ha olyan jó közönség gyűlik össze, mint a januári előadáson, előbbi sokkal érzékelhetőbb, a második momentum pedig a rendezések és játékok kapcsán eleve hangsúlyosan jelenik meg, ám a téma súlyossága szükségszerűen rátelepszik az előadásra, és ahhoz mérten nyomasztóvá is teszi. Ismét csak dicséretképpen mondhatjuk, hogy ez a hangulat valóban szükséges a kérdés hiteles körbejárásához, amelyet a színészek őszinte és impulzív játékával sikerült megteremteni. A várakozás és az örökös panaszkodás okozta szorongás még inkább kézzelfoghatóvá válik, amikor a színészek egy jelenetnél, kitágítva játékuk terét, a nézők közé és köré ülnek, ott folytatva életük kínzó vallomásait. Míg a Szürke váró alakjainak várakozása feloldódott azzal, hogy továbbléphettek és új feladatot kaptak, a Nem ér sírni! szereplői számára nem derül ki, mire várnak, kik és miért várakoztatják őket. De talán saját maguk jelentik a választ. És akkor, ebben az esetben, a halál szimbolikussá válhat, és az újjászületés egyfajta megnyilvánulásává transzformálódhat. A zárójelenetben ennek fényében nem három hullát és egy élő embert kell találunk, hanem egy élő, mosolygó embert, akinek sikerült hátrahagynia korábbi elpuskázott életszakaszait, életstratégiáit, s így nyerhet egy hipotetikus magyarázatot, és oldódhat fel a többszörös halál motívumának logikátlansága is. A sírás és nyavalygás pedig érvénytelenné válik, ha az ember önnön döntéséből önsorsrontó életet él, s egy újabb elhibázott döntéssel, élete kioltásával riposztol saját elhibázott életére. Ahhoz azonban, hogy az ember magamagát ismerje fel ilyen módon válaszként, s túl is tudjon jutni mindezen, tenni is kell.

Talán itt kapunk feleletet arra, miért is nem ér sírni. Pontosabban az előadás ismertetőszövegében elbújtatva, egy picit más kontextusban: „…mert igaz a cím. Nem ér sírni, ha tenni is lehet”.

Teatro Surreal: Nem ér sírni!
Zöld Macska Diákpince, 2012. 01. 19. 19 h