(Csáth Géza 125. születésnapjára)

Az orvos szabadkai házában az állott levegő akkor mozdult meg, amikor a szúnyoghálós ajtón belépett egy dús, gesztenyebarna hajú fiatalember.
Unokatestvérét egy pamlagon heverve találta.
– Szia – mondta a belépő –, hát itt vagy! Képzeld, Hedda válaszolt, el sem hiszem, végre valóra válnak reményeim. Fecskelány, ó édes, tiszta tollú fecskelány!
Szinte tánclépésekben vágott át a szobán, de amikor barátja szemébe nézett, elakadt a szava.
– Ismét?
– Igen, újra éltem Sertürner úr rendkívüli találmányával. És a lelkem nem holmi kecskelány-báj miatt szárnyal, hanem mert megtaláltam az igaz ösvényt, mindennek a megoldását.
Felugrott, tűhegynyi pupillája fagyos tűzben izzott. Lenyomta a barátját maga mellé és szinte eufóriában szónokolta:
– Van Isten! Egy nagy lila kukac! Morpheusz az eredeti neve, de cssssss! Ő azt szereti, ha a hívei csak Józsinak hívják, mint régen engem is. És Istent. Nézd, ő a földi megtestesülése.
– Szerintem rakd vissza a fészkébe – javasolta a másik, bár nem volt különösebben prűd.
Az orvos rábámult, majd szót fogadott.
– Valóban jobb lesz neki most a szentélyben elmélkednie, nem akarom megsérteni a Józsistent. Most, hogy rátaláltam, és megfejtettem azt, amire évszázadok alatt nem jöttek rá világi és egyházi emberek. Megjelent nekem a válasz, amelyet mindig is kerestem a kurvák és idegbajosok, kutyanyúzók és anyagyilkosok posványos lélegzetében!
– És milyen volt Józsi?
– Nagy. És lila. Rettentő és mégis fenséges. Csodálatos, szédítő monumentalitás.
– És mit mondott?
– Semmit. Aludt. De még csak nem is horkolt.
– Aludt?
– Hiszen ez a lényeg, Desiré, ő mindig alszik, örökkön-örökké le van hunyva egyetlen fenséges csipátalan szeme, ez az, ami működteti a világot. Minden csak az ő fantáziájában létezik. Az univerzum, a Föld, az emberiség, a szomszéd galambjai, Te és a Fecskelányod, Szabadka és Pest, az irodalom, a XX. század és én.. És mégis mi is tehetünk róla, hogy milyen az álma. Ő az álmával létrehozza a mindenséget, de mi töltjük be tetteinkkel ezt az álomképet. És én vagyok a hivatott arra, hogy ezt megismertessem a világgal. Minden összefügg: a fogantatásunk is jelképes, az a kellemes biológiai munkafolyamat, ahogyan a férfi egy kukacszerű szervvel járul hozzá egy új élet kezdetéhez, a kukac lassan pillangóvá alakul, aztán halálunk után kukacok esznek meg. Kukacból lettél, kukac eledelévé leszel. Érted ezt a döbbenetes összefüggést?!

És csak mondta, mondta, társa pedig egyre fogyó erővel hallgatta, miközben tekintete megpihent a pamlag alatt a szőnyegen heverő elhajított injekciós fecskendőn.
Tudta, ebből nem lesz mű, másnap talán már nem is emlékszik semmire. Ő pedig nem hozza fel. Ez a felismerése, az ő hite, nem veheti el tőle.

Pedig jó lenne tudni. Azt, hogy a nagy lila még miket álmodik, és hogy mikor ébred föl, és ha felébred, akkor velünk, velünk mi lesz?