Házam mögött egy lapos
kövekkel teli ösvényre lépek,
bejáratát régen öblös, barna
hordóval takartam, mert a kanyarba
belátni mindig félek, s most nem
értem, miért terem elém az út
széléről egy alak, miért kérdezi,
hány éves vagyok, s szeme fölött
miért arat diadalt egy bozontosan
fekete szemöldök, miért mondja,
hogy ne arra keressem a hidat,
s nem kerüli sem a sötétet, sem
a kétértelműséget, szedd össze
magad, teszi hozzá, az átkelésnél,
nézd figyelmesen a napfényben
a deszkákat, az árnyékokat,
s ne keresd soha, mi húzódik meg
a kövek alatt. Az alak kalap-
karimája arcüregembe csap, mintha
ráncaiban sárrá vagy elszürkült
homlokzattá változnának a szavak,
mint amikor valakinek nyelve törve
belefagy egy jóval veszélyesebb
kőbe. S a malmon túl, ahol az ösvény
görbe, ne menj jobbra, sose jobbra,
s a feléd jövő arcát a hátában hordja.