különvélemény a Kiscsillag új albumáról

Három hónapja készültem megírni ezt a cikket. November 4-én megjelent a Néniket a bácsiknak!, s a rákövetkező két hét alatt különböző művészeti portálokon sorra jelentek meg az olyan írások, melyek szerint az együttes kiöregedett, már nem írnak jó zenét. Tényleg tud ilyen rossz albumot kiadni egy zenekar, melynek tagjai már jócskán tettek le letennivalót arra a bizonyos alternatív zenei asztalra? Szerintem nem.

A kritikusoknak egy dologban igazuk van: tényleg más az album, mint amit eddig megszokhattunk tőlük, és amit sokan vártak – főleg azt követően, hogy a Kispál feloszlásával maga Lovasi elvileg több időt tud a hobby zenekarnak indult formációra szánni. A tizenhárom szám közül néhányban mindenképpen feltűnik, hogy kissé háttérbe szorult a vokál. Bandi bá hangja már nem olyan erőteljes, már nem ordít úgy, mint régen – mondhatnánk. Én inkább azt mondanám, hogy ez az album sokkal jobban operál az énekkel, sokkal változatosabban, mint az előzőek. Nem kell mindig mindent már-már bántóan érzelmes hangon énekelni. Gyakran hatásosabb egy dal, ha a zene a vokál fölé kerekedik, ez jól ki is jött a Gyors autóval és az Elég a maradék című számokban.

Lovasi-számot a szöveg miatt érdemes hallgatni – mondják ismét sokan, és azt is, hogy az új album ezen a téren is csalódást okozott. Abba már nem is megyek bele, hogy mekkora hülyeség, hogy a zenében a szöveg a lényeg, hiszen ha valaki így gondolkodik, akkor a zenét összekeveri a költészettel. A zene és a szöveg szép egységet alkot ebben az albumban, mindennek funkciója van. Tény, ahogy korábban már említettem, a vokál gyakran kerül a háttérbe. Ezzel – úgymond – alapállást vált az együttes. Lovasi két és fél évtizedet végigordított, most ideje, hogy megszemléljék, hogy állnak a dolgok.

Sokan a jelenben zajló folyamatokra való reflektálást hiányolták tőlük. Ez azonban – eszvéesz – nem hiányzik, sőt az album egyaránt foglalkozik társadalmi problémákkal (Bánat, Gyors autóval), a kapcsolatokkal és az együttlét igényével, a hittel és a családdal. Ami más, mint eddig, hogy – úgy tűnik – az együttes már nem közelről szemlél, a problémákban, konfliktusokban már nincsenek benne. Olyan érzés, mintha ezt akarnák mondani: „Mi már megpróbáltuk, most ti jöttök, útmutatást még adunk, de már nem mi vagyunk a középpont.”

Lehet, hogy nem ez a legjobb album, amit eddig ezek az emberek produkáltak, de egyáltalán nem rossz. És ami a kiöregedést illeti: jobb lett volna, ha ennyi idő múltán is ugyanúgy próbálták volna meg folytatni, mint eddig? Láttuk, mi lett Ákossal… A Sirály, ami zeneileg azért nem teszi magasra a lécet, méltó befejezése az albumnak, amely még jobban rávilágít az alapállásváltásra: „én idáig tudom a történetet”.