„Olyan hanyagul szeretnélek
fürkészni, mint régen
és megvetően csodálni
önmagam előtt is titokban
lapozni archívumod hallomásaiban
ujjaimat kéjuntan nyaldosva
átfutni egy-néhány sorodon.”

Ezeket a sorokat én írtam. Nem érted? Látod, például erről beszélek. Ahogyan ott, a túloldalas asztalnál, úgy elmondom neked, ül az a nő. Az a málnaszörp szájú, büszke tekintetű, kontykoronás idősebb. Ki ott hanyagul fürkész egy kopott, ásítozó magazint. Mintha emlékeinek archívumát nem nézné, de hallgatná, mint ágyba fészkelt, naiv lányka szerelme hazugságait. Figyelj, most lapozni fog, mert ujját a szájához emeli, és szörpös nyelvével éppen hogy megnyalja csak a hegyét. Elválaszt egy lapot emlékei katalógusából, élete történetének egyetlen során gondolkozik csak el. Kiemeli a kocsonyás maradékból. Lényegében csak ezért nyaldossa magát, hogy az oldalak ne vegyüljenek még inkább emészthetetlenné.
Megmondom én neked azt is, éppen melyik sorát olvassa szilvaszín szemeivel. Egészen pontosan azt, melyben pajzán nyári fénygömbök táncolnak, őszi, krepphang levélszőnyegen. Mert ott fonódott össze két test lényegi emléke, sok harapó, elhalt levélen. Míg ki nem bomlottak egymásból örökre, lineáris fonallá, mind ketten elhaladva egymás mellett.
Ez a sor szép. Míg nem lapozunk hátrébb. Mert ott olvashatnánk, hogy egyik testnek sem volt ő tulajdonosa, csak bérlője az egyiknek és vendége a másiknak. Fájó pont azóta minden színes-száraz falevél, ha kajánul rávigyorog. Bizalmával visszaéltek, pedig el is élhettek volna vele. Ha mondjuk nem éppen a férfi kertjében hempergőztek volna. Ha egyszerűen jobban titkolták volna.
De sajnos, akárhogyan is siklatja végig ujjait a szavakon, ilyen tartalom a sorok között sem leltározható.
Kiélésről viszont esik szó, ha nyirkos ujj és talaj után városi fénycsillagokkal vakuzunk egy pillanatmozaikos sorra. Hallomásból női kacagás pulykamódra és értelmetlen mondatok töredéke. Látomásra éppen ezek a szétszórt városi csillagok kozmopolita épületeken, érzésre ázott bizonytalanság. Majd egy sötét sikátor burkolt titkolódzása, és egy elharapott bizonyos vallomás. Ami talán kimondottan őszinte volt, következményei viszont elhallgatottak, az élet zaja elnyelte. Egy időre. Az ember vallott, a nő meg az arcába röhögött, de borostáit összekente rúzsával, akkor is.
Néhány oldallal később már nincsen rúzsos borosta, csak a sorok hézagaiban pislog szőrszálhasítottan. Későn jött rá a nő, hogy lényegében szerethette volna azt az embert, ezért nemet nem kellet volna mondania. Annyi rúzzsal tudta volna szeretni, hogy messziről rézbőrűnek is lehetett volna nézni. De így csak néhány elcsent szájfényes csókra telt, később, már túl későn. Azon át lehet még látni.
Látod, ott van előtte a málnaszörp. Ritkán látni idős hölgyet málnaszörpöt inni, főleg szívószállal, bevallhatod. De képzeld, azonkívül, hogy éppen ezt kívánta meg, és hogy egészen megfizethető, ha tudatosan nem is, de egy emlék okolja. Eltaláltad, gyerekkori. Amikor még kannából folyatták a szörpöt, mintha szörpfolyók kígyóznának minden kerekerdőben, de még az óperenciás tengeren is túl, valahol. Kislánykor, eleven, aranyzöld nyár, nem levélreszketős. Telek is volt, tó is volt, és egy kocsma is, töltelékként apja és komái, köretként ő és pajtásai. Ahogy a sörök követték egymást, úgy egy málnaszörp követte a másikat. A szőke, nagy mellű kocsmárosné keverte, kinek homlokára a gond ráncot vésett, vagy az örökös szörpgyártás festett.

Fülledt estéken mindig finomabbak a hangok, ha a tömör párán átszűrődnek.
A férfiak izgatott politizálása sem hatott aggodalomkeltőnek, de egyenesen világmegváltónak. A zenegép bármennyit mulatósozhatott, az esti levegő magába szívta, némán lebegtette torz akkordjait. Az intő apai szó súlya is lágyult, hogy a stégre este ne. A szörp ebben a párában mámorítóan hatott. Varázslatos módon láthatatlanná, villámgyorssá, legyőzhetetlenné vagy világszéppé lehetett általa válni. A kislányt mindig világszéppé varázsolta, hogy a láthatatlan fiú ellent ne tudjon állni a békahangú stégen egy ragadó tejfogas, málnaleheletű gyerekcsóknak.
Ha szörpöt iszik, éppen ez a láthatatlan, finomkodó pára teszi őt széppé. És a legkínzóbb sornak is elhalványítja szörnyűséget. Például annak, melynek színe ugyanolyan, mint a málnáé, vérindák fonják körül, csak elvben létezett gyermekének vetélése egy csörgő, hideg éjszakán. Érdekes, apja a láthatatlan fiú volt. Mintha az a kis lény így akart volna beszállni a régi játékba: láthatatlanul, de málnavörösen. Ha ezt a két sort egymás után olvasná közvetlen, rájönne ő is.
De talán jobb, ha egy sejtelemből soha nem növekszik húsevő evidencia. Mert tudod, lehetséges, hogy nem az a lényeg, hogyan éltél. De az, hogyan meséled el magadnak az életedet hallgatva. Pont úgy, ahogyan a fenti, takaróba csavart lánynak mesélik a hamisságokat. Ilyenkor hinned kell a sorsban, hogy feljogosítson a történtek konvex optimista vagy konkáv negatív értelmezésére. A nő például annak kontextusába helyezi ezt a sort, hogy így kellett történnie.
Mert megnyalja újra szörpös ujját, és tíz sorral lejjebb csúszik: egy klórszagú türkiz ködbe. Egy fürdőben ismerte meg azt a férfit, akitől egy öltözőben valahol vedlés és felruházás között kislánya fogant. Velük él azóta is szeretetben, de nem egészen mellettük. Mert a férfi megismerkedett a nővé vált, jó hallgatóvá fejlődött ágyba bújt lánnyal és még egy családot alapított. Ne nézzél így, ezt így olvasva nem szomorú. Mert amíg ez a sor tartott, addig is jó volt. Most a borostás férfival szokott találkozni. Hoppá, látod, ott is van. Most már rúzs és szájfény nélkül csókolja, öregek ők már mind kettőhöz. Most már nem csak sorköz ez az ember sem.
A nő az asztalra hajítja az emlékkötetet és rongyos, női magazinná válik újra, innen látom. Az archívumot nem ő, hanem én írtam, és csak közhelyek sorozata volt az egész. Mint ahogyan te is örökösen írod sajátodat. Megírod és olvasod. Néha bele is javítasz, málnavörösen alá- és kihúzol bizonyos sorokat, előre-hátra lapozgatva, fel-le csúsztatva ujjadat. Hogy valamilyen jövőt is tudjál szerkeszteni a múltból, mi megírtan jelen van. Így írod másnak is sorait.
Pedig az ő archívumában lehet, te még a sorok között se vagy jelen, de málnaszörp ízű, csupán szemből látott múlt. Csak egy ember vagy, aki naivan végighallgatott egy kitalált emlékiratot, amit most hanyagul odavetsz a térbe. És ilyenkor azt kívánod, bárcsak ne írtad volna meg. Bárcsak ne akarnál sorra kerülni benne te is.