Litera Előhívás a politikai költészetről

Új évadot kezdett a Litera Előhívás című sorozata a Nyitott Műhelyben. Noha az asztalnál a korábbiakhoz hasonlóan Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és Vári György foglalt helyet, a beszélgetéssorozat eredeti koncepciója alapjaiban változott meg. A most induló szemeszter az irodalmi közbeszéd éppen aktuális történéseit járja körül egy-egy szöveget (leginkább esszét) állítva a középpontba.
Az első est témája – nem túl nagy meglepetésre – az ÉS hasábjain a tavalyi év folyamán kibontakozó, a politikai költészetről szóló vita volt, kiindulópontja pedig Bán Zoltán András és Radnóti Sándor levélváltása (ÉS, 2011. november 18.). (Radnóti Sándor részt is vett az esten, a zárlatban ő is szóhoz jutott.)

 

Németh Gábor a levélváltás két talán leghangsúlyosabb jellemzőjét emelve ki indította meg az együtt gondolkodást. Az írástudói felelősség mibenléte és egy eltitkolt realizmusvita mellett persze további kibontásra érdemes szálakat is érzékelt (ilyen például Térey János munkásságának eltérő megítélése; róla Vári György később azt mondja, hogy viszonyulása arisztokratikus politikai állásfoglalás). Németh jó érzékkel találni vélt előzményeket is a két főútvonalhoz: előbbihez a Literán hasonló címmel futott sorozatot, utóbbihoz az ÉS-ben 2008 első heteiben lezajlott Petri-vitát. Az azonban, hogy „a demokráciadeficit visszalökte a költészetet ebbe a pozícióba” (vagy Jánossy Lajos megjegyzése, miszerint a Kádár-kori politikai tapasztalat éled újjá), elsőre talán mégis túlzó és túl könnyen kézreálló következtetés lett volna ahhoz, hogy ne igényeljen komolyabb körüljárást. Ez a későbbiekben meg is történt.

Reményi József Tamás megszólalásait többek között annak is szentelte, hogy egy – a maga számára is – működtethető politikaiköltészet-definíciót dolgozzon ki. Alaptételei között szerepelt az agitatív költészet kivonása ebből a műfaji körből, valamint, hogy a költészet tárgyaként és nem céljaként tételezi a politikát. A levélváltás felütésében a Radnóti Sándor által utolsó nagy politikai költőként emlegetett Petri György mellé Reményi Sziveri Jánost is odatette mint másik utolsót. Az ínséget ő főleg abban látta, hogy a politikai beszéd jó ideje pártpolitikai színtéren (és nem értékek mentén) zajlik, kevesen kockáztatják meg, hogy keresztbe beszéljenek, elmarad a józan kritika és az önarckép, mindezek helyett pedig inkább a hallgatás volt eleddig a jellemző, noha – és itt Bárány Tibor írására utalt (ÉS, 2012. február 1.) – az átfogó rendszerkritikai attitűd lenne kitűnő táptalaj. Ennek a hallgatásnak a kritikai jelenléte is megvolt, amellett, hogy a rendszerváltó értelmiség szekértábortól függetlenül felelősséggel tartozik sok-sok feldolgozatlan visszásságért, traumáért, tragédiáért. (Vári György a rendszerváltás utáni – például a borsodi szegénységről szóló – szociográfiákat hiányolta, ha már oly sokan tartják ma magukat a népnemzeti hagyomány méltó örököseinek.)

Vári első körben – ahogy azt a Petri-vitában is tette (ÉS, 2008. február 1.) – a realizmus problémakörhöz lépett közel: idézte az Esti sugárkoszorút, mely alapján („percek mentek, ezredévek jöttek”) az a törvény lenne rögzíthető, hogy az az igazi költői tapasztalat, melyben a történelmi pillanat felfüggesztődik, viszont ennek a politikai költészet már alapvonásait tekintve is ellene megy. Vári épp abban látja Petri költészetének radikális gesztusát és újítását, hogy a Juhász Ferenc, Nagy László által fémjelzett kozmikus költészetet az itt és most költészetére váltotta át. Ennek a gyors elfelejtés-története ment végbe a rendszerváltás körül (párhuzamban Fukuyama történelem vége koncepciójával), még magában Petriben is, aki szerint akkorra a politika már csupán technikai kérdéssé vált. A mából persze már látható, hogy Petri is tévedett (és többen azóta, éppen az ő életművét támadók közül is), hiszen nem általánosítható az a fajta realizmusminta, amely nem vesz tudomást a mindennapok politikájáról, a történeti emlékezetről és a jelen időről. Később szintén Vári tette hozzá, hogy az olyan konkrét kontextushoz köthető versek, mint a Nemzeti dal vagy az Egy mondat a zsarnokságról a retorikai hatásnak alájátszó banális mondandójuk ellenére is megkerülhetetlenek, hiszen elsősorban általuk tudjuk a saját nemzeti identitásunkat meghatározni. (Petri – Jánossy által idekapcsolt – ’56-os tematikájú műveit az is megtartja, hogy míg a fentebb emlegetett költemények szinkronidőben, addig ezek a Petri-versek két, három évtizedes távolságból a szemtanúi teher áttranszformálásával szólalnak meg.)

Németh Gábor ezután másfelé fordította a beszélgetést, és kitért Elek Tibor reakciója (ÉS, 2011. dec. 2.) mögött lappangó gyanúra, miszerint a levélváltás negligálja a nemzeti konzervatív tábor politikai költészetét. Némethben felmerült – Elek listáját végig rágva –, hogy hol is lehetnek ennek a korpusznak a határai. Reményi József Tamás azt mondta, hogy Elek cikkében összehord tücsköt-bogarat, melyet az a rossz reflex motiválhat, hogy ha az ÉS Nagy Gáspárt például nem veszi tudomásul, akkor Elek számára ő mindjárt nagy költőnek tételeződik, ám Reményi szerint – frissen újraolvasva Nagy Gáspár verseit – ez egyáltalán nincs így. Várinak az Elek által emlegetett szerzőkből (Döbrentei Kornél és Csontos János neve hangzott el többször) hiányzik az innováció, mindemellett el tudna képzelni számára ellenszenves (párt)politikai állásfoglalást is nagy versként (ezt az Akasszátok fel a királyokat! erőszaktartalmával illusztrálta). Jánossy Lajos a kérdést úgy összegezte, hogy elsősorban a hagyományt átgondoló önreflexió hiányzik a jobboldalinak, konzervatívnak címkézett költői tevékenységből. Jól formált konzervatív hangot például Nádasdy Ádám A hazafiúi hűségről című (válasz)versében érzékeltek a beszélgetők.

Egy (vagy két) szemet szúró hiányosság róható fel az este szereplőinek. Megérte volna talán utánagondolni, hogy túl azon, hogy a középgeneráció jelentősebb költőinek mindegyike forró nyomon megírja most a maga (egyébként többségében, azt hiszem, jól vagy remekül sikerült) politikai vagy hazafias versét, vannak-e olyanok, akiknél ez a típusú versvilág, akár kötetnyi koncepcióvá, kompozícióvá terebélyesedik. A 2012/2-es Jelenkorban megjelent verse kapcsán (újra) a téma hivatkozott nevei közé kérezkedő Schein Gábor tavaly megjelent Éjszaka, utazás című kötete például talán már meg is valósította ezt. Ahogyan Szálinger Balázs is egyre nyilvánvalóbban ilyesmire készül. Utóbbi pedig már a hívószó ahhoz, hogy nem lett volna haszontalan szót ejteni a (Téreynél is) fiatal(abb) magyar költészetről, az ő politikai (közéleti) lírához való viszonyulásukról, mert ez egy olyan közeg – Szálinger és egy-két alkotó képez ez alól kivételt –, amelyben talán leghangsúlyosabban az egykori Telep csoport lírai apolitikussága, hagyományválasztása és esztétikája, valamint kritikai megnyilvánulásai dominálnak és határozzák meg az utánuk jövők többségének útjait a választásra kínáltak közül. Mindez pedig olyan izgalmas kérdéssort indít el, amivel mindenképpen érdemesnek tűnik foglalkozni a továbbiakban is.