Bergendy Péter: A vizsga

„[…]és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol[…]”
József Atilla: Eszmélet

Bergendy Péter második önálló játékfilmje műfajiságával tűnik ki a kortárs hazai palettáról. Krimi és thriller motívumok uralják a sajátosan magyar történelmi helyzetben játszódó film világát. Erőteljes szerepet kap a groteszk ábrázolásmód is, amely nem idegen a hasonló tematikájú filmektől. Számos más alkotás mellett a Foto Háber is finom iróniával közelít az ügynökproblémához, a kortársak közül pedig Török Ferenc Apacsok című filmje emlékeztet sok ponton A vizsgára. A legtöbb párhuzam talán A mások életével vonható, ott is legerősebben a mondanivalóval kapcsolatban fedezhetünk fel egyezéseket.

A történet fő szervező ereje az a konspirációs hálózat, amely az ’56-os forradalom utáni közhangulatot meghatározta. A film cselekménye egy napra korlátozódik, de érezhetően az egész korszakot jelöli. Nem is akármilyen napon játszódnak az események; 1957 szentestéjét választja a hatalom a rejtélyes vizsga dátumának. Az élet minden területére befurakodó állam szokatlan konfliktusokra kényszeríti a főszereplő apát és fiát, akik természetesen főnök – beosztott viszonyban is állnak egymással az államvédelem szolgálatában. Ebben a világban a család és az érzelmek jelennek meg ellenségképként, Markó elvtársat a fia és felesége iránt érzett felelősségtudata akadályozza meg munkája tisztességes elvégzésben, és végül vesztét is ez okozza. Jungot az őt próbára tevő Gáti Éva iránt kibontakozó érzelmei, Kulcsár Emilt pedig kórházban fekvő kislánya tartja vissza a törvényes eljárástól.

A film lineáris történetmeséléssel dolgozik, de gyakran használja a suspense eszközét, amihez segítségül hívja a kukkoló-megfigyelő álláspontba állított elvtársat, a nézőt Hitchcock Hátsó ablakára emlékeztetve. A szomszéd konspirációs lakás ablakán kívülállóként pillantunk be, a lehallgatókkal együtt érezzük magunkat kínosan, amikor intim részletekkel kerülünk szembe, és rádöbbenünk a tárgy emberségére. Valamilyen módon a néző is részese lesz a megfigyelő és megfigyelt paradoxonnak, akár még képileg is, hiszen nézzük, ahogyan a vizsgabiztos ellenőrzi a vizsgáztatókat, akik felügyelik a vizsgázót, aki vizsgálja a civilnek hitt Gáti Éva múltját, aki viszont a vizsga beavatottjaként figyeli a szituációt. A helyzet tovább bonyolódik, amikor az alany rádöbben pozíciójára. A lehallgatók emberi érzékenysége is felvillan a mások életének lecsupaszított rögzítése közben.

A forgatókönyvíró (Köbli Norbert) és az operatőr (Tóth Zsolt) munkája érdemes kiemelésre a színészekén kívül, akik kivétel nélkül pontosan formálják karakterüket. A képek ugyanazt a feszült hangulatot közvetítik, amit a csonka párbeszédek és az aláfestő zene, a kontrasztos, sziluettes kompozíciók pedig a detektívtörténetek világát idézik.

A film érdemének tekinthető, hogy mindvégig mozgásban tartja a nézői prekoncepciót és érdeklődést, a szereplők viszonyainak folyamatos változtatásával. A házfelügyelő néni kérdése jogosnak hangzik: „Ávósnak tetszenek lenni?” Újra és újra megkérdőjeleződik a vizsgázó és a vizsgáztató kiléte is, és a vizsga mibenléte is, ahogyan a szereplők hierarchiában elfoglalt helye is. De hiába feszegetik a karakterek a törvény kapuját, a film megmarad a cselekmény konkrétságának profán szintjén, amit inkább előnyére írhatunk, mint hátrányára. Szerencsére nem szeretne egyetemes igazságokat és etikai ítéleteket közvetíteni a rendező, sem erről a korszakról, sem az emberi moralitásról, sem általánosságban. Hiszen nem tud újdonságként hatni számunkra, hogy „a törvény szövedéke mindig felfeslik valahol.”