Arcokat kerestem a város hasadékában, ahol
összegyűlt a hó: fehér papír. Nincs több, ezt
mondta anyám, nincs több rokon, ne keressek,
fogjam meg a nehéz szatyrot, amíg rágyújt,
különben üldözni kezd minket a téli éjszaka.
Üres családfák az út szélén. A titkukat csak
én kutattam, halmokban álltak a rőt levelek,
hullott termések a fiókban: honnan az erek
rajza a falevélen, mért ágazik, merre fut?
Kell lennie egy menetrendnek, mondtam,
rámutatva a híd alatt álló piros vagonokra;
és a mi rendünk nem olyan, mint másoké.
Folytattam volna, de aznap este elvitte a
szavaimat a hóvihar, anyám cigarettafüstje,
és a végtelennek tűnő, szótlan hazaút. Azóta
nézem a kimondhatatlanság vasúti hídjáról,
ahogy együtt megyünk a jövő évek sötétjébe.