Az önkinyilatkoztatás örök tette után ugyanis a világban, ahogy most megpillantjuk, minden szabály, rend és forma; de az alapban még benne rejlik a szabálynélküli, mely egyszer csak ismét felszínre törhet, és nem úgy látszik, mintha a rend és a forma lenne az eredendő, hanem mintha a kezdetben a szabálynélküli válna renddé. Ez a realitás felfoghatatlan bázisa a dolgokban, a soha el nem tűnő maradvány az, ami bárhogy törekszünk is rá, nem oldódik fel az értelemben, hanem örökké az alapban marad. Ebből az értelemnélküliből született meg a szó igazi értelmében vett értelem.” – Schelling


Egy levelezőlistán kaptam egy levelet, amiben egy, a Harvard által az Arab tavaszról szervezett konferenciára hívták fel a figyelmet. Külön kiemelték, hogy nem csak a szűk értelemben vett arab, hanem bármilyen forradalomról várnak előadásokat, különös tekintettel az 1956-os magyar forradalomra, összehasonlítva a jelenlegi magyar politikai eseményekkel. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy vajon mire gondolhatott a harvardi professzor? Vajon miért az 1956-os eseményeket tartotta jó viszonyítási pontnak és milyen értelemben akarta összehasonlítani a jelenlegi eseményekkel: ’56-ot tartja hasonlatosnak a fülkeforradalomhoz, vagy a Rákosi-rendszer kialakulását a Nemzeti együttműködés rendszerének lefektetéséhez?

Bármit is értett rajta, azt gondolom, hogy példája rendkívül találó, amelyen keresztül egy nemzetközi trendet tudunk közelebbről megvizsgálni: a politikai tér átalakulását, a térfoglalás jelentőségének növekedését. Míg Marx (és különösen Engels) óta a munkásmozgalom alapvetése volt, hogy a proletariátus legerősebb fegyvere az általános sztrájk, amit jól mutat, hogy 1956-ban is az általános sztrájktól remélték a forradalom eredményeinek megvédését, és még a Thatcher elleni 1984-es nagy bányász sztrájk is ezzel az eszközzel kívánta megakadályozni a bányák bezárását. Ez a marxista felfogás azt előfeltételezi, hogy (1) az állam a burzsoák egyeztető fóruma, vagyis a politikát leghatásosabban úgy lehet befolyásolni, ahogyan a burzsoákat, (2) a politikai tér a termelés tere, azaz a termelés „direct action”, vagyis a politikai tevékenység alapvetően gazdasági tevékenység.

Ha azonban megfigyeljük a világ eseményeit, látszik, hogy ez a felfogás egy történeti kontingencia eredménye, és ahogyan a neoklasszikus közgazdaságtan megcáfolta a munkaérték-elméletet, úgy manapság a tőke, a termelési formák és a piac globalizálódott, a puszta termelés már nem tekinthető politikai állásfoglalásnak olyan értelemben, ahogyan akár harminc évvel ezelőtt is. A politikai tér a gyárakból átkerült a nyilvános terekre, és talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a 2011-es év a politikai térfoglalás éve volt.

*

Az írott történelem első általános sztrájkja egyben általános tiltakozás is volt: ismeretes módon kr. e. 494-ben a plebejusok az Aventinusra vonultak, ahol tiltakozásképpen „új várost” alapítottak. Ezek után a patríciusok gyorsan megegyeztek velük. Azonban fontos mozzanata volt az akciónak, hogy nem csupán beszüntették a munkát, hanem láthatóvá tették a támogató tömeget azáltal, hogy a politikumban elválasztva egy külön térben felmutatták. Az első secessio plebis óta számos jelentős felvonulás, hatalmas tömegeket megmozgató politikai demonstráció történt, a Wikipédia szerint a legnagyobb ezek közül a Khomeini ajatollahot köszöntő több mint ötmilliós tömeg volt, hatásában legnagyobb talán a Tienanmen téri demonstráció.

Azonban 2011-re a politikai térfoglalás, a „direct action” egyértelműen új műfaját honosította meg a „occupy” jelenség. Az arab országokban a permanens tömegtüntetések forradalmakat, polgárháborúkat váltottak ki, a Tahrír téren becslések szerint öt millióan demonstráltak, Bahreinben a tüntetések vérbe fojtása után a demonstráció helyszínéül szolgáló Gyöngy teret is lerombolták. Nem sokkal az arab események előtt Madridban tüntetők vertek tábort a Puerta del Sol-on és a fiatalok munkanélkülisége és a kilátástalan gazdasági helyzet ellen tiltakoztak. Ezeken a példákon fellelkesülve egy kis kanadai környezetvédő újság a gazdasági válság fő okának tartott Wall Streetre hirdetett demonstrációt Occupy Wall Street címmel, amely tízezres rendezvénnyé nőtte ki magát és világszerte hasonló demonstrációk sorozatát hívta életre, még a davosi világgazdasági találkozó ellen is tiltakoztak a maguknak iglukat építő Occupy Davos képviselői.

Magyarországon ebbe a megmozdulási hullámba sorolható a 2006-os Kossuth téri permanens tüntetés (ilyen értelemben Magyarország valóban világelső), az Egymillióan a sajtószabadságért rendezvényei, az Andrássy úti koalíciós tüntetés és a Békemenet Magyarországért. Mindegyik megmozdulás lényege alapvetően az volt, hogy demonstráljanak egy politikailag nem artikulált álláspont mellett, és az utcára vitt emberekkel láthatóvá tegyék azt az erőt, amely e mögött áll. Vagyis ezekben az esetekben a cél a politikai térben való láthatóvá tevés, a legitimitás igénylése a jelenlévők számossága által: nem az a fontos, ami a választásokon történt, hanem a tömeg („az ország nem lehet ellenzékben”), nem az a fontos, ami a parlamentben történik, hanem a tömeg (sajtószabadság melletti és az alaptörvény ellenes tüntetések), nem az a fontos, ami a tárgyalóasztalnál történik, hanem a tömeg (Békemenet).

Azaz alapvetően a tömeg mint a politikai tőke egyetlen mérhető és láttatható manifesztációja lesz jelentőssé, amelyet mind a saját tábor felé támogatólag, mind az ellenfél felé fenyegetőleg láthatóvá kell tenni. Ennek a retorikának azonban nyilvánvaló politikai konzekvenciája, hogy jelentős elmozdulást jelez mind a liberális-demokratikus, mind a marxista-baloldali diskurzus felől, hiszen előbbi alapvetően a legitimáció alapjának a választásokat és a képviselők útján gyakorolt népszuverenitást, míg utóbbi a munkát tekintette. Ehhez képest látható módon mind a két legitimációs alap megingott, az államba vetett bizalom vészesen csökken, a munka becsülete gyakorlatilag megszűnt, és a tömeg mint az egyszeri népakarat megjelenítője lett a legitimitás alapja (liberális-demokratikus tradíció válságáról szóló korábbi cikkünket lásd). Ezzel azonban a politikai kultúra egy komoly elmozdulást tett a képviseleti demokráciától a közvetlen demokrácia irányába.

Nem véletlen, hogy az Occupy Wall Street mozgalom egyik legfontosabb ismérve a teljes decentralizáltság és közvetlenség volt. Megfogalmazásuk szerint Arisztotelésznek volt igaza, aki szerint a demokrácia határa a hírnök kiáltásának halhatósági határa, így a Zuccotti parkban is horizontálisan szervezett politikai berendezkedést valósítottak meg: a legfőbb döntéshozó szerv a közgyűlés, amely különböző eseti tanácsokat nevez ki a különböző ügyek igazgatására. Bár a szervezők a rendezvény anarchista gyökereit hangsúlyozták, ez a rendszer tulajdonképpen a szovjet-modell a maga eredeti formájában. Mindenesetre az occupy-jelenség egyik legfontosabb elemét ragadhatjuk meg a vezetőnélküliségben.

A másik fontos elem a követelésnélküliség: az eredeti Adbuster-plakáton a „mi az egy követelésünk?” felirat szerepelt, azonban a mozgalom mindezidáig egyetlen gyakorlati követelést sem fogalmazott meg a pénz és a hatalom teljes szétválasztásának elvi követelésén túl. A mozgalom egyik lényegi jellemzője ugyanis a követelésmentesség: a „direct action” lényege éppen az, hogy mindenki saját magát képviseli, mindenki a maga követeléseit fogalmazza meg, ennek megfelelően nincsen szükség központi követelésekre – a demonstráció egyetlen célja, hogy a „maradék 99%” is hallathassa a hangját.

Ez pedig a harmadik fontos jellemzője a mozgalomnak: legitimitását onnan meríti, hogy a 99%-ot, a megalázottakat és megszomorítottakat képviseli, akiket a világgazdasági rend megfoszt a munkájuk profitjától, akik nem részesülnek az általuk megtermelt gazdasági növekedésből. Vagyis a demonstráció alapvetően nem politikai intézmények, korrupt politikusok, elnyomó törvények vagy igazságtalan rendelkezések ellen jött létre, hanem egy igazságtalan gazdasági és politikai berendezkedés ellen. Az occupy mozgalom alapítói úgy vélik, hogy a fennálló politikai és gazdasági rend strukturálisan nem engedi meg az alacsonyabb sorból származók felemelkedését, az igazságosabb elosztást, az esélyegyenlőséget. Azonban ez még nem szabad, hogy elfedje előlünk a tényt, hogy a demonstráció célja az életszínvonal emelése, a szabadság növelése ennek csak eszköze és nem célja.

Összességében tehát adott egy mozgalom, amely a marxizmus legkorábbi változatát képviseli, és proletárforradalom, proletárdiktatúra, kommunizmus, szocializmus és osztály nélküli társadalom helyett egyszerűen csak – ahogyan Marx érvelt A zsidókérdéshez című munkájában – a polgári emancipációval szemben az emberi emancipációt követeli, az elidegenedett életterületek visszavételét és az egész emberi lényeg helyreállítását. A mozgalom eszköze a „direct action” és a bázisdemokrácia, a politikai legitimitás lehetőségének tagadás és a 99% nominális legitimitásának hangsúlyozása. A mozgalom ereje a politikai tér egyértelműen hathatós strukturálása, amellyel képesek voltak hónapokon keresztül megtartani a média figyelmét, és problémaként tudták láttatni a problémáikat.

Azonban ez a mozgalom éppen azáltal, hogy a politikait tagadja, tulajdonképpen maga nem is politikai. Az Occupy jelszava, azaz az elidegenedés visszavétele nem politikai, hanem bizonyos értelemben politika előtti (vagy esetleg politika utáni) tett, amellyel az intézményesült politika mit sem tud kezdeni. az olyan tüntetők tömegével, akik nem tudnak nyilatkozni más, csak a saját nevükben, és nem akarnak tulajdonképpen semmit, csak tiltakozni, nem lehet mit kezdeni. Az általános sztrájk helyét átvette az általános tiltakozás: a rendszer egészére kiterjedő munkabeszüntetést a rendszer egészére kiterjedő elutasítás. Az Occupy mindent elutasít, ami nem autentikusan emberi, face-to-face, szabad és kapitalizmusmentes. Az Occupy (a polgárjogi küzdelem, a fegyveres felkelés és a jóléti állam után) a nemzetközi munkásmozgalom negyedik hulláma abban az értelemben, hogy a kapitalizmus elutasításának negyedik formája, amelyet az előző három látható kudarca hívott életre. A nagy kérdés csak az, hogy az Egyesült Államokban a javuló gazdasági kilátások és a válság enyhülése nyomán a soha sem egységes 99% mekkora része marad hű az occupy jelszavához, és mekkora részük egyezik ki a konszolidációs törekvésekkel. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy bármit is állítson magáról a mozgalom, az elképzelhető, hogy az Unió kormánya nem képviseli hitelesen az USA liberális-demokratikus hagyományát, de az Occupy két lábbal kívül áll ezen a tradíción.