Ez itt az átmentett vizek fehér íze.
A zárt ajtók luka, az évszakok, és bent
a négy falak szűke, a testüreg és
szétszigetelt ürese. Ingek és bő kabátok
egymásra halma; a rossz szellőztetés.
(Nem tudom, máshogy nem tudom.)
Millió hajnali fénytörés az érkezésig,
Naptól a felnyíló szemhéjig.

A reggel, itt egy kiöntött pohár tej.
Nem lehet visszatölteni. A pohárból
kiszorult folyadék helyét a hiányzó reggeli átveszi.
Az üres üveg külső falán elkocog négy köröm.
Az álom visszatértét bíztatja.

Csak a szem rebben. Az előbb még ezt is előidéző fény hunyorog.
Az ablak előtt a szobában játszik a négy ujj, hogy rajta.
Az emlékek felrázása ez: önmegadásban az új születés.

Itt ázott el az abrosz. Ingre került, lepedőre borult tej. Folt.
Nagy szó. Fogatlan szájunk pukkasztott szava, mint a
húsából kihántott gondolat; fehérje.

Ez hosszú elvakulás, a tekintet romlása,
feladása. Nézések átadása a bámulásba.
Vélemény ez. Nem is tűnődés: tudás és
nem-tudás közé ereszkedett; legalábbis
így már biztosan nem tökéletes: Köszönet-folt.

Na jó; öröm ez. Hogy lehet most ezt így is,
bólintva helytelenségét. Jól érzem, hogy
mást nem kíván. ez a Folt.