Lionel Hoche − Duda Éva Társulat: RetourAuNoir

Megejtően kedves horrortánc, bájos, szeretnivaló árnyak, szörnyek. Lionel Hoche és a Duda Éva Társulat közös munkája az idei ősz közepén, ahogy a darab ajánlója is előrevetíti, a világmindenség egy eltitkolt, misztikus részét megidéző képet tár elénk.

A Duda Éva vezette csoport, mely a 2009-es Lunatica című előadást követően alakult társulattá, azon kívül, hogy állandó, és meghívott tagjait kiválóan képzett táncművészek, és fiatal tehetségek alkotják, különleges látványvilágával és eklektikus táncnyelvezetével hívta fel magára a szakma és a táncrajongók figyelmét. Előadásaik beszédes, és a földtől kissé elrugaszkodott (vagy inkább földtől belénk rugaszkodott) címei, és a feldolgozott témák tekintetében, mondhatjuk, hogy a “vendégkoreográfus” új alkotása jól illeszkedik a társulat ilyenformán kialakított kereteihez. Lionel Hoche koreográfusi munkájában érvényre jutó sajátos világlátása, attraktív formanyelve, a Párizsi Opera balettiskolájában, majd a Nederland Dans Theater-ben Jiri Kylian vezetése mellett eltöltött hat év, és Daniel Larrieu kortárs táncegyüttesében való részvétel során szerzett tapasztalatain alapul, valamint számos más ország (és kultúra) társulataival való közös munkán. Táncaiban fontos szerepet kap a konkrét fizikai megjelenés; a test a maga érzékenységében, intimitásában, kinetikusságában; a tér, mint esztétikai, és esztétikus megnyilvánulás; ezért válnak hangsúlyossá ezek elemei − maguk a táncosok, a jelmez és díszlet vagy a fénytechnika. És természetesen a kifejezés formája.

A körülbelül egy hónapos próbafolyamat során újra összeszoktatott csapat − hiszen az eredeti tagoknak, egy felkészítő workshoppal egybekötött válogatásról bekerült két „külsős” táncosnak, az idegen koreográfusnak, a másfajta alkotási metódusban igen rövid idő alatt kellett „egymáshoz törnie” − egy színházi elemekben bővelkedő egyórás táncprodukciót állított a MU Színház színpadára.

A mese

Hogy lehet-e történetről beszélni egy tánc, vagy táncszínházi előadás kapcsán − legbölcsebb talán azt mondani, hogy lehet is, meg nem is. Megpróbálhatjuk a látottakat összefoglalni például ilyenképp: a darab egy férfi és egy női személy (vagy inkább test) maradék magányos és halott individualitásából egymáshoz löketik különböző valós vagy nem valós hatások folytán, melynek következményeképp ezen egymásra találásban e maradék egyediségüket is elveszítik. Először egymáshoz, majd az őket ért hatásokhoz uniformizálódva, útban a teljes feloldódás, és ilyenformán megszűnés felé. Ezek szerint egy útról, egy utazásról lenne szó, ahogyan a koreográfus is egy lehetőségként veti fel az előadás ajánlójában? „Közös, különös mozdulatlan utazásélmény megkreálására vágyom – a színpad, test, a mozgás adta illúziók révén. Utazásra, melyben bizarr tablók során át vándorlunk a világmindenség eltitkolt, elfojtott felének egyre mélyebb, hipnotikus rejtekébe.” De vajon milyen utazásra kell gondolnunk? Ami a felszínen látszik – X szereplő eljut A helyzetből B végkifejletig –, vagy egyfajta belső, spirituális átalakulás folyamatának lehetünk szemlélői, melynek „belső” természete miatt éppen hogy nem lehetnénk szemtanúi? A kérdésre térjünk vissza később, és nézzük meg először, milyen lehetőségeket kínál a tér, a látvány és a tánc viszonyának elemzése.

Látvány és tánc

A színpad egy hatalmas kopár síkterepet láttat, s a játék-, tánctér egészen a közönségig terjed. Elől jobb oldalon egy íróasztal, rajta egy ósdi asztali lámpával (és egy másikkal az aljára szerelve), mögötte egy szék, fölötte a plafonról egy csontváz függ alá, mintha lebegne. Hátul egy állólámpa, majd később egy hatalmas doboz (vagy szoba). Az előadás elején a besötétített színpadot egy vékony fénysugár szeli át diagonálisan, amelynek mentén egy, tán barokk kor viseletét és Beetlejuice híres fekete-fehér csíkos öltönyét kombináló, nagy szoknyás, puffos ujjú ruhába öltöztetett alak halad, végtelenül lassan. Egy ideig nem állapítható meg, nőalakot látunk-e vagy egy női ruhába öltöztetett férfit. Hanyag tartással vonszolja magát, hosszú fekete haj lóg az arcába – olyan, mint aki nincs magánál, holdkórosan kóborol, eltökélten, de szándéktalanul. Rövidesen természetesen rájövünk, az alak a társulat vezető táncosa, és a koreográfus asszisztense, Jónás Zsuzsa, aki mozgáskultúrája mellett (a társulat tagjaihoz mérten) magas termetével is megtámogatja az imént vázolt szimbolikus képet.

Már ez a nyitókép sok mindent előrevetít a darab világából. Például a fekete és fehér oppozícióját, az arctalanságot, a férfi és női princípium közti határ elmosódását, bizonytalanná válását (hadd jegyezzem itt meg, hogy noha Hoche ismertetője a maszkulin és a feminin szembenállásáról számol be, véleményem szerint mégis inkább a köztük húzódó határ megkérdőjeleződése és felszámolódása dominál). Előrevetíti továbbá az ok- és céltalanság motívumát, mely több irányból is alátámasztást nyer a darabban. Egy valamit azonban nem látunk. A jó és a gonosz ellentétét. Ha szeretnénk, a jó oldalára billen a mérleg: valahogyan mindenki kedves. Rosszak, de inkább csak csíntalanok, játszanak. Ha viszont az igazi rosszra vagyunk fogékonyak, akkor az egész rendszer gonosz, amennyiben magába olvaszt mindent és mindenkit – akiknek különben, úgy tűnik, mindegy. Vagyis, ha úgy tetszik, mivel az ő szempontjukból nem idéz elő változást, az érdektelenséget, a semmit tartja fenn. De erről is később.

A színpadon végigfutó fénycsík mentén a másik irányból fekete alakok kezdenek beszaladni hátrálva, a holdkóros alak mozgásirányával szemben, mintha, felrúgva a konvencionális időstruktúrát, visszafele haladnának a kontinuitásban. Fordított idő, fordított világ. Ezek az alakok arc nélküliek. A táncosokon látható fekete „kezeslábas-arcos” ruha által bátran asszociálhatunk árnyékokra, vagy rájuk vetíthetünk bármilyen szerepet, ideát. Puszta testek ők, nem lányok, nem fiúk, nem szépek, nem csúnyák, semmilyenek, csak feketék, csak testek, csak valamilyen tulajdonság hordozására teremtett szubsztanciák. És játszanak. Ezen Árnyak inváziója (az egyszerűség kedvéért nevezzük őket így a továbbiakban: Lány, Fiú, Árnyak, Szörny) a Lánnyal való találkozás után, és azt követően, hogy mint egy merev szobrot, ledöntötték, s az íróasztal mögötti székre helyezték fejjel lefelé lógó ülő pozícióba, az egész darabon át ezen Árnyak akciói lesznek a történet mozgatószerkezetei. Különálló táncaikban egy olyan kombináció ismétlése kezd feltűnni némelyiküknél, valamennyiüknél, mely később a Lánynál és Fiúnál is szerepet kap.

A háttérben valaki egy elektromos orgonán játszik, háttal a nézőknek, majd elegánsan lefejelve azt, a Csuzi Márton alakította Fiú lép be a térbe. Fején cilinder. Öltözéke szintén valamely régebbi kor bizarr, vadromantikus hősét idézi. Az Árnyak őt is megrohamozzák, s az imént még náluk megjelent tánckombináció most a Fiúnál tűnik elő, melyet a fekete ruhás teremtmények szorosan kísérnek. Mint ahogyan csintalan gyerekek nyúzzák a fegyelem tartására egyáltalán nem rátermett felnőttet, úgy játszanak vele is, mozgatva őt, tagjait, ugrálva körülötte, lábai közt átkúszva, zakóját ügyesen levarázsolva róla, ballonkabátba bújtatva, kabátokkal magukhoz láncolva, vagy éppen, az egyszer csak előkerülő ici-pici méretű szobához, sőt, a negyedik falat nélkülöző miniszínházhoz hasonlatos „varázsdobozba” ültetve be – várakozni. Várakozni, és önkéntelenül eltátogni (a transzvesztita hangon előadott szürreál-diszkó sláger formájában): I’m wasting my time – on you… A kívül fekete, belül fekete-fehér csíkos varázsdoboz (nevezzük ezt is önkényesen így), a Lány ruhájának mintázatát idézi, tán abban köszön vissza.

Az előadás vízválasztójaként, körülbelül félidőben toppan be az este legbájosabb teremtménye, egy mindenhol szőrrel borított lény (akit itt most Szörnynek fogok nevezni) aki hol a híres magyar rajzfilmsorozatból ismert Pom pomra, hol egy nagyra nőtt pulira, hol a nyolcvanas évek Gemini faktor sorozatának űrlényeire emlékeztet. A már egyáltalán nem emberi lény előbb átvonaglik a színpadon, majd gyönyörű táncba kezd, röpül, ugrásaiból meglepő puhasággal és halksággal érkezik a talajra, tiszta, pontos és lendületes forgásainál pedig mozgását lekövetve röpülnek vele hosszú lelógó tincsei. Ő a Lány házi Szörnye, odabújik hozzá, a szolgálatában áll, táncol vele, teljes elhivatottsággal tekeri fel a fekete balettszőnyeget, ami alatt ott virít a fehér padló, majd dolga végeztével tovább ropja szorgos táncát.

A padló színváltását egyaránt leköveti a szereplők ruháinak, illetve a doboz „szín változása”. A fehér külsejűvé vált varázsdoboz újbóli megjelenésével kezdődik az egyfelvonásos darab második része. Félelmetes hangok, nevetés hallatszik, s előbukkannak a fehérruhás menyasszonyokká változott árnyak. Arcuk továbbra sincs (és nem is lesz), fehér flitteres zsák borítja fejüket, amin fekete paróka van – kísértetiesen emlékeztetve Jónás Zsuzsa hajviseletére. Az árnyak, mint zombi balerinák, felsorakoznak, rángatózó, balettimitációt mutatnak be, a földre esnek, egy-egy mondatba, felkiáltásba kapaszkodva rikácsolnak mélyre vagy visító magasra torzított hangon, vagy visítva nevetnek rendületlenül. Jó kedvű árnyak (és jó kedvű közönség)! A háttérben „szenvedő” cilinderétől és zakójától megfosztott Fiú már szinte észrevétlen marad, mígnem előhozakodik a némely Frenák-
-darabban rejtélyesen felbukkanó tébolyodott balerina karakterével – amellyel talán csak asszimilálódása kezdődik meg az árnyak társaságához.

Egy hirtelen beálló csönd után elszabadul a káosz, az „óvodában kitör a napközis lázadás”. A főszereplők immáron barna színes mintás kezeslábasban láthatók, egyikük hüllőszerű, másikuk inkább Robin Hoodra emlékeztet. A Fiút a fehér Árnyak egy gurítható székben tologatják, míg ő üveges tekintettel gitározik hozzá egy teljes terjedelmében beadott (körülbelül nyolc és fél perces) a nyolcvanas évek egyik glam-rock opusához. A Lány azonban – Fiú partnere korábbi produkciójára rímelve – a (szintén össze-visszagurítható) íróasztal tetején térdelve, mint egy alvilági rock-isten(nő) playbackeli végig a zene mély férfiszólamát, egy asztali lámpát használva mikrofonként. A jelenet filmes videoklipp szerű hatásához hozzájárulnak a szabadjára engedett Árnyak (de hát, eddig is szabadok voltak, mi történt?!), akik a létező összes színpadi bútordarabot rendeltetésszerűtlenül „használják”, (táncolnak velük, magukra húzzák, hurcolják egyik helyről a másikra, ráfekszenek), miközben rendkívüli táncosi bravúrral nem akadnak bele azok zsinórjaiba, kiálló részeibe, és így tovább.

A videoklipp jelenete után a két személy is megkapja a maga csuklyáját (talán valami rituális zombi-beavatási ceremóniát láttunk?), s így végleg arctalanná, és személytelenné válva közös, gyönyörű, lassú kontakttáncba kezdenek. A különbség köztük alig kivehető. Uniformizálódtak, olyanokká váltak, mint a többi Árny, ki tudja, talán holnap a megfelelő fekete vagy fehér egyenruhát is megkapják. Egy kritika ezt egyfajta happy endként értelmezi, megítélésem szerint azonban óvatosan kell bánnunk egy ilyen olvasattal. Egymásra találásuk pusztán sikeres kimenetelű „szerelmi” szálként való azonosítása megtartja a darabot a felszínen, és nem vesz tudomást arról a mélyebb következményről, hogy a két szereplő ezáltal ugyanolyanná lett: innentől egymás hasonmásai ők, és egyúttal a többiek hasonmásai is. A fekete padló visszagördül, az Árnyak a színpad kereteit megadó fekete függönyöket elhúzzák, ami mögött a MU Színház körüli utcákra nyíló ablakok (nem) képezik a továbbiakban a díszletet, az előadás többi díszletkellékét pedig bútorostul, táncosostul, mindenestől bezsúfolják, és bezárják az előadás Beetlejuice-t, és az Addams Família világát idéző varázsdobozába.

*

Összességében azt mondhatjuk, a néhol kissé vontatott előadás sikeresen megfelel azon kitűzött céljának, hogy egy nem recipiált világot varázsoljon a nézők szeme elé. Ezt főként erős vizuális hatásaival, nyíltan felvállalt, a közhelyesség határait az esztétikailag pozitív oldalról súroló szimbólumrendszerével éri el.

A színpadi képet uralkodóan a dizájn, a film, a rajzfilm hatása jellemzi, a zeneválasztást pedig (mely Sebastian Rouch montázs-munkáját dicséri), a lázadás, az elvont világ nyílt egyértelműsége. A táncok és jelenetek fragmentált jellege kellőképpen tükrözi egyrészt a passzív karakterek motiválatlanságát, másrészt az aktív szereplők dinamikus cselekvőkészségét, és cselekvési mániáját.

S hogy végeredményben külső vagy belső utazásról van-e szó? Ha a főszereplők „életét”, s azok végtelen passzivitását vesszük alapul, asszociálhatunk egyfajta belső, spirituális útra, melyen sötét erők dinamikus vihara kalauzol, vagy inkább lökdös végig. De tekinthetjük egy saját belső démonainkat, s e démonok működésmechanizmusát kivetítő látomásnak is. Vagy, ha úgy tetszik, akár hihetünk is a világ ezen rejtett bugyrának létezésében.

MU Színház, 2011.10.22. 20h

Források:

A képek forrása: evaduda.net

http://evaduda.net/company/
http://evaduda.net/repertoire/retouraunoir/
http://www.lionelhoche.com/en
http://kultura.hu/main.php?folderID=1174&ctag=articlelist&iid=1&articleID=318775
http://szinhaz.hu/interjuk/42499-illuziok-vilagaban-interju-lionel-hoche-koreografussal